3700 kilométer
Koromsötét. Megyünk egy katonai dzsippel legalább fél órája. A sofőr néha felvillantja a fényszórófedél fél centi résén átvilágító pillanatfényét, de ez a látáshoz biztos, hogy nem elég. A háború folyik, egy lélek nincs Bagdad utcáin. Az autóból nem látszanak így a háztetőkön elhelyezett, homokzsákokkal körbevett géppuskaállások. Nappal ez sokkal félelmetesebb látvány. Nyugalom érződik a háború ellenére. Persze, már az is érdekes, hogy mi mit keresünk itt. Az ok, mi képviseljük a magyar kosárlabdázást, ezzel hitet téve az iraki-magyar barátság mellett.
A csapat összetétele méltán tükrözte a magyar kosarasok erejét, öt körmendi, öt pécsi és két budapesti játékossal vettük fel a harcot Irak válogatottjával, sikerrel. Vendéglátónk az iraki Ifjúsági és Sportminisztérium, amely ezzel is bizonyítja a világ előtt, hogy minden rendben van, élnek, építkeznek és virágoznak ugyanúgy, mint a többi nem háborúzó ország.
A harcok a határszéleken zajlanak, így csak esténként a televízióból tudjuk, hogy hány hazafi esett áldozatul a nap folyamán. Az Elnök, Szaddam Husszein kondoleál az elesettek családtagjainak, ez a Híradó fő része.
Visszatérve a sötétségbe, ma este volt a búcsúvacsoránk, ahol a vezető katonatisztek megköszönték csapatunknak a látogatást, a sportszerű légkört, ami a mérkőzéseken kialakult és mindent, ami egy ilyen hosszú baráti együttlétet végigkísér. Mi ugyanúgy köszöntük a pazar vendéglátást. Felséges vacsorát kaptunk, de ez nem szokatlan, minden nap így volt. Az asztal díszét az óriási tálakon felszolgált tengeri hal jelentette, amiből csemegeként mindenkinek jutott.
A vacsora után kezdődött a probléma. Mindenki elvonult készülődni a másnap reggeli hazainduláshoz, majd az ilyenkor szokásos kártyázás és viccelődés közben Péter, az egyik körmendi játékos jelezte, valami nem jó, mert biztos, hogy a haltól lángosnyi méretű kiütések jelentek meg a bőrén, mindenfelé. Ahogy feküdt az ágyán, kapta az ilyenkor közhelyszerű ugratásokat:
– Így biztos, hogy nem fognak felengedni a repülőre!
– Meg fogsz dögleni!
– Lehet, hogy ez fertőző, átmehetnél egy másik szobába!
– Majd visszajövünk érted a jövő héten… és így tovább.
Miután a foltok mérete és száma nem akart csökkenni, tenni kellett valamit. Éjfélkor előkerült a katonai dzsip, majd egy katona, aki mondta: mehetünk, irány a katonai kórház.
Nem sok jóval biztattak a körülmények, de menni kellett. Az elején említett fél órából egy teljes óra lett a szokatlan városnézésre, mire megtaláltuk a szintén elsötétített kórházat, ahol a harcokban sebesültek ellátása folyt. Szerencsére az allergiás foltok megmutatása nagy segítséget jelentett az angol orvosi nyelvben való járatlanságunk áthidalására.
Az óriási kórház alagsorában megtett nagyon hosszúnak tűnő út után találtunk orvost, aki mosolyogva nyugtatgatott bennünket, minden rendben lesz. A foltok ellátása után a felírt gyógyszer kiváltásához újabb gyalogtúra következett, aminek a végén már tényleg volt kedvünk örülni. A recept beadása, a keresés, majd a gyógyszer kiadása után kezdtünk el – nem eltúlozva – harsányan röhögni. Ezért eljönni idáig? A gyógyszert – ahogy a dobozon olvasva felfedeztük – a körmendi Egyesült Gyógyszer és Tápszergyárban készítették, és még a szavatossága sem járt le.
Így könnyű a messzi idegenben kapott gyógyszerben megbízni.
Tényleg kicsi a világ!
Bagdad, 1982
