Az Over Rosswell című fotósorozat nem tartozik a múlt héten elhunyt Kerekes Gábor(1945-2014) legfontosabb munkái közé. Mégis megvan benne minden, amitől Kerekes fontos volt, munkássága pedig szerethető – sőt szeretendő! – marad a jövőben is. Az elmúlt napokban sokan és sokféle módon próbálták elmagyarázni, mitől volt Kerekes Gábor a magyar fotóművészet egyik legfontosabb alakja. Bevallom, fogalmam sincs róla, érdemes-e ilyen post mortem magyarázatokkal előállni ebben a permanens vizuális forradalomban fortyogó világban, ahol a képekre rakódó – valódi és belemagyarázott – jelentésrétegek egymás felülírva és kioltva teszik mérhetetlenül bonyolulttá azt, ami akár „kerekesiesen” egyszerű is lehetne.
Persze, pont egy ilyen világban kell nekünk Kerekes életműve! Pont ez az a kor, amikor nem pofázni kellene a művészi nagyságról, hanem csendben, nagyokat nyelve nézni a képeket! Most kellene a Parlamentnek határozatot hoznia arról, hogy állami költségen kiad egy – nagyon hiányzó – életmű albumot, s azt ingyen adja az iskoláknak, ajándékba a könyvtáraknak, s nyomott áron a könyvkereskedőknek.
Rossz érzések kerítenek hatalmukba, amikor egy haláleset kapcsán lesz valaki hirtelen a legnagyobb, a legszebb, legszexibb, legokosabb, legkreatívabb… tessenek má’ akkor ilyeneket mondani, amikor az alkotók még pihegnek, s hallják-érzik a feléjük/műveik felé forduló figyelmet. Van valami furcsa morbid zöngéje annak, amikor haláleset kapcsán – nekrológ gyanánt – mi, ittmaradottak az ÉLETműről locsogunk. Morbid ez a nagy lelkes ráébredés, még akkor is, ha van mire.
Kerekes Gábor életműve – a haláltól függetlenül – érdemel figyelmet, hiszen szemben országszerte világhírű művészeinkkel az ő életművét a külföld is befogad(hat)ta. Az a szikár profizmus, ami a rá jellemző, látszólag nyers képalkotás sajátja, nem szorul magyarázatra, hiszen művei a verbális mankók nélkül is érvényesek, s gyaníthatóan azok is maradnak még sokáig. Ha mindenáron nekrológírói szerepbe akarnám kényszeríteni magam, akkor is sokkal inkább a gondolati háttér, a szemmel nem látható, csak összefüggéseiben felismerhető tartalom foglalkoztatna: az, ahogy Kerekes kérdésekké tette képeit, s ezáltal valóságos művészi aktussá azt, ami egyes világtalan látók számára örökre csak dekoráció marad.
Rosswellről pedig meséljen maga Kerekes Gábor:
Magamat a roswelli ufonauták szerepébe képzelve arra voltam kíváncsi: vajon milyennek láthatták ezt a helyszint űrmagasságból? Megadtam a koordinátákat. A képernyőt, négyzethálós rendszerben, lassan kitöltötte a teljes kép. Szerencsém volt! Nem a város közepébe találtam, hanem a lakott településektől úgy 600-800 méterre távolabb. Különös és izgalmas látvány fogadott. Vonalak, körök, négyzetek geometrikus, absztrakt jelrendszere. Gondolhatnánk, hogy ezeket a földfelszíni mértani jeleket valami üzenet vagy információközlés érdekében hozták létre. A látványok rendkívül változatos és szinte kódolhatatlan konfigurációt kínáltak. Ha én ufonauta lennék, biztosan itt landolnék! A képernyő egy-egy részletét „screenshoot”-tal kimetszettem, a kis felbontás miatt kiegészítettem pixelekkel, majd kinyomtattam. A nyomatokat polaroid P/N eljárással lefényképeztem, végül a negatívokat ezüstbromid papírra kontaktoltam. Így készült e roswelli kollekció.
Legalább a halál apropóján legyen ez a látás ideje!
