„Amikor minden elcsendesedett az őserdőben, gyertyafénynél tűnődő leveleket írt távoli világokba.”
– meséli Kardos G. György egy különös könyv előszavában, ami a világvégi völgyről és annak remetéjéről, Lénárd Sándorról szól. Kiknek íródtak azok a bizonyos levelek? Költőknek, kalandoroknak, könyvkiadóknak, hivataloknak, Európának, Amerikának, a hétköznapok emberének, a múlt hőseinek, a jövő gyermekeinek, a földnek és az égnek.
Hosszú és göröngyös utat járt be Lénárd Sándor Budapestről indulva, Ausztrián és Olaszországon át, hogy 1972-ben a brazil őserdők mélyén, „a láthatatlan házban” hajtsa végső nyugalomra fejét a páfrányok alatt. Több nyelven írt és fordított, gondolkodott és tűnődött a világ dolgain, hogy aztán a szinte már-már görög bölcseleti filozófiáját papírra vesse. Elmélkedett az életről, zöldborsóról, Bach fúgákról, páfrányokról, őserdőről, történelemről, kolonistákról, és sok minden egyébről ott a Donna Emma völgy távoli csöndjében. Vajon melyik volt a legjobb mondata? Ebből a cikkből kiderül. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik.
Völgy a világ végén s más történetek
Ez a címe egyik remek könyvének, amiből bepillantást kaphatunk arról, miként is él az 50-es és 60-as években a brazil őserdők mélyén egy kis faluban Lénárd Sándor. Korabeli lapok tudósítják a nagyvilágot: „Egy Brazíliában élő magyar orvos latinra fordította a Micimackót.” Ilyen szalagcímek is futnak az újságok címlapjain: „Egy magyar származású orvos jelentős összeget nyert a Sao Paolo-i Televízió Bach versenyén.” A könyvből szépen lassan kezd kibontakozni Lénárd Sándor elmélyült személyisége, és csöndes meditációja egy-egy tál zöldborsó felett, vagy ahogy Bach kottáit lapozgatja, esetleg a történelemkönyvek oldalain tűnődik.
Együtt utazhat az olvasó Lénárd Sándorral kontinenseken és történelmi korokon át, hogy aztán elmerüljön az élet legapróbb hétköznapjaiban. Meglepődve tapasztalja majd mennyi mindent rejt egy tányér étel, egy boríték, hangyaboly, zongorabillentyű, kiskert, vagy egy remetelak az őserdő mélyén. De melyik volt a legjobb mondata?
Sokat töprengtem azon, melyik mondatát emeljem ki. Türelemmel, humorral, emberséggel és tanulsággal teli mondatok sokasága található könyvében, amiből nehéz választani. Többször olvastam már Lénárd Sándor sorait. Néhány évente előveszem, leülök mellé és csak hallgatom, ahogy az életről mesél, a világról és az emberről. Aztán rájövök, hogy ez a nagy mesélő, valójában egy nagy hallgató is egyben. Mert csak aki csöndes és hallgatag, az tud figyelmes lenni. Az tudja csak észrevenni az élet apró rezdüléseit, amelyek magukban rejtik a legnagyobb tanulságokat és csodákat. Ezért esett a választásom a nagy mesélő azon soraira, amikor a csöndről, gyógyításról, modern életről, lelki bajokról, és ilyesmikről beszélt. A vívódásról, a gyötrelemről, a megoldás kereséséről, és sok minden egyébről. Lénárd Sándor legjobb mondata tehát: „A remeték nem szenvednek neurózisban.”
A teljes megértéshez kicsit jobban oda kell figyelnünk, és meghallgatni, ahogy az író kifejti gondolatait:
„A remeték nem szenvednek neurózisban. A trappista barátok ezt már évszázadok óta tudják: hallgatni, és sajtot gyártani, hallgatni, és erős szeszeket párolni, a lélek egyensúlyához vezet. Hogy a kolostor falai vagy a fák fala őrzik-e a csendet, az mindegy.
A kolonisták nagyokat hallgatnak. Nem regényalakok, akik vég nélkül beszélgetnek egymással, vagy arra gondolnak, mit mondanának, ha egy távoli személy közel lenne. Hallgatnak, mert kapálás közben nehéz beszélni. Hallgatnak, mert már mindent elmondtak egymásnak, mert kis szókincsükkel takarékoskodni kell. És ha napokig, hetekig hallgatnak, lelki sebeik begyógyulnak.”
A könyvet bezárom, ülök, gondolkodom és merengek. Szinte látom magam előtt, ahogy Lénárd Sándor a kis házban gyertyafénynél tűnődő leveleket ír a távoli világokba. Aztán leteszi a tollat és az őserdőt hallgatja. Csendesség ül a völgyre.
Magasra nőtt páfrány tetején hangyák menetelnek a naplementébe.
