Nem vagyok annyira oda Hofiért, mint sokan mások, gondolom álmomban. Elismerem jelentős tehetségét, muzikalitását, társadalmi éleslátását, jól szórakozom rádiós és tévés műsorain, többnyire nagyokat nevetek poénjain, de két dolog zavar benne. Az egyik, hogy azért olykor „nyal” a hatalomnak, és tudja, mikor meddig lehet elmenni. A másik: forszírozott, némelykor alpáriságba hajló „proli” plebejusságának bizonyos vonásai, hangsúlyai.
Aztán – folytatódik az álom – barátok elhívnak egy önálló estjére. Jókora terem tele emberekkel, nincs elválasztva színpad és nézőtér. Hofi olyan, mint bármikor, hatalmas a siker. El akarok jönni, nincs kedvem végigvárni az egészet. Csak még egy percet maradok.
Akkor egy takarás rejtekéből „négykézláb” előcammog egy jegesmedve, sem kicsi, sem óriás, valahol a bocs és a felnőtt között. Pápaszem van rajta, a drótkeretben nincs üveg. Hofi szolgáltatja a hangját anélkül, hogy az állatnak mozogna a szája. Nem emlékszem rá, mit mond. Folynak a könnyeim. Igen, ez a tehetség, ez a zseni, gondolom álmomban. Abban a pillanatban, amikor nem várnád, előáll, meglep valamivel, neked meg elerednek a könnyeid.
Aztán jegesmedvehúst szolgálnak fel. Csak megkóstolom, részben az íze miatt, részben, hogy milyen érzés ezek után, gondolom álmomban.
Ízlett. De olyan volt, mintha emberhúst ennék.
