Jön az a fehér izé, ami belül kézből van, piros a nyelve, fehérek a fülei, le van hányva szegénykémnek az orra, na, és akkor jön hozzá a hangsor, hogy birka. Mindig ugyanaz a hangsor, ez a lényeg.
Ab-aba-ba-ba-ba, mondja maga elé mély meggyőződéssel. Ede-de-de-de, bugyborékol enyhe felháborodással. Egyszer azt mondta, mölty. Csodálkoztam is rögtön, hogy miért nincs ilyen magyar szó. Például a reszelt almának nyugodtan mondhatnánk azt, hogy mölty. Vagy a búzacsírás tört banánnak. Kérsz möltyöt vacsorára, aranyom?
Annyi ízletes szót lehetne találni, ha kicsit odafülelünk a gyerekre. Lecserélhetnénk a kopott, túlterhelt kifejezéseket szép, zamatos új szavakra. 
Ehelyett mi direkt őrizzük, nyelvőrködünk, kötjük a nyelvi ebet a karóhoz. Ha előveszi a macskát, következetesen macskának mondjuk, nem nevezzük cicának, miáunak vagy cirmosnak, legalább a macskát tanulja meg.
Vagy szegény lehányt orrú birka. Mindig elfelejtem, hogy ez birka. Ezért aztán pillanattól és hangulattól függően hol bárányozom, hol barikázom, de még olyan is volt, hogy lejuhoztam. Mikor ez következetesen birka. Vagy bármi, de következetesen. Jön az a fehér izé, ami belül kézből van, piros a nyelve, fehérek a fülei, le van hányva szegénykémnek az orra, na, és akkor jön az a hangsor, hogy birka. Mindig ugyanaz a hangsor, ez a lényeg. Jön a lehányt orrú izé, hangsor – és akkor megvan, hogy birka. Lehetne éppen bárány is, de ez mégis inkább olyan birkás. De vajon ezentúl majd minden birkán számon kéri, hogy miért nincs lehányva az orra céklalével? Ki kellene mosnom, mielőtt fogalmi zavar áll be a gyermek beszédfejlődésében.
Mert mostmár van neki ilyenje, beszédfejlődése.
Ha egy idő után azt kérdezem kaja közben, hogy elég volt? Látszik, hogy örül az értelmezési javaslatnak, és valóban ne tömködjek már több kaját a szájába. Ebben az esetben nem vagyok egészen biztos abban, hogy ő tanulja az elég volt-kifejezést, vagy én vagyok profi interpretátor, aki az elégedett sóhajjal kísért elfordított gyerekfejet tökéletesen nyelvbe ülteti. Ő önértelmez (ha én elfordítom a fejem, neki ez azt jelenti, elég volt), én a másik testbeszédét tanulom.
Van aztán még az, hogy vigyázz! Széles mozdulatokkal elindul az izzó kályha felé, és akkor jön a vigyázz! Felvisít az í, zizzen a nyugtalanító zé. Mi lehet ez? Megáll, hátranéz, gondterhelt arckifejezést lát, nem mozdul. Sajnos, a nem szabad-nak nincs ilyen hatása. Semminek nincs, ami a ne tiltószóval kezdődik! Arra rögtön ott van, a testében látom, a türelmetlen testmozdulatban, hogy de! azért is! Vannak a határesetek, pl. a bedugott telefontöltő drótjának rágicsálása esetén, a tiltás bújtatására azt mondom, anya nem javasolja. Néz rám, hogy hülye vagyok, vagy mi? És vadul rágcsálni kezdi.
A leggyakoribb mondata azonban az, hogy ccc-sssz! Ez azt jelenti, hogy most csibész vagyok, semmi esélyed! Ezt játssza, amikor esténként, fürdés után jön a D-vitamin. Kicsi üvegpipetta, közelít az ajkához, vigyorog, és mikor bemegy a két csepp olajos folyadék, már mondja is nevetve, hogy ccc-sssz! Csorog ki kétfelől az anyag. Vigyorgunk. Ugyanezzel a mondattal tolja fel reggelente a fenekét, jelezvén, hogy ennyi volt az alvás, köszöni szépen, elege van. Ccc-ssz!!! Küld egy csibész-mosolyt és már kapar, kalimpál, indul, át a fejemen, neki a könyvespolcnak. Pár guggolás, rakodás, tevés-vevés, hátha anya is kinyitja végül a szemét. Ami, ha nem tenyerelt bele túl vehemensen, tíz percen belül be is szokott következni. Bár ebben azért jócskán közrejátszik az a penetráns szarszag, ami a könyvek felől indul és lassan betölti az egész szobát. Kicsit aggódom azért, hogy ez a mindennapi anális szakasz ennyire könyvközeli… Mert akkor ez jó vagy rossz?
A Babablog partnere: 
{jcomments on}
