Huszár Károly(szerk.): A vörös rémuralom Magyarországon – Erdélyi Szalon Könyvkiadó, 2020 – 216 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-615-6016-47-8
Előzmények ide vagy oda, az évszázaddal ezelőtti megesett Tanácsköztársaság példa nélkül való változásokat hozott a magyar társadalom számára. Korábban elképzelhetetlen dolgok estek meg, s – legyenek ezek jó vagy rossz események – annyit bizonyosan állíthatunk, hogy egy történelmi korszak végére tettek pontot, s hivatkozási alapot teremtettek minden politikai oldal számára.
- Ilyen verset még nem olvastál!
- A grófné, aki mindent látott és mindenről tudott: Zichy Eleonóra
- Egy haditudósító jelentései a pokolból
- Magyar drámaírókat értek csaláson Amerikában
Ha a létező szocializmus nem omlott volna össze a XX. század végére, akkor ezekben a napokban ünnepelnénk a „dicsőséges 133 nap” kezdetét, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napját. A Horthy-korszakban csupa szörnyű és iszonytató tényt bányásztak elő a Kun Béla nevével jelzett időszak történetéből – szükség is volt rá. S aztán a következő nagy fordulat után a történet előjele megváltozott. Aki annak a korfordulónak mindkét oldalán eszméleténél volt, csak ámult-bámult, miként lettek a gonosztevőkből hősök… S ugyanez lezajlott újra a kilencvenes évek elején visszafelé: a hősökről kiderült, hogy rosszindulatú büdös bunkók, akik vagy a saját javukat keresték, vagy puszta gonoszságból, a pusztítás szándékával törtek embertársaikra.
Az inga újra kileng,
s mi csak kapkodjuk a fejünket, s oldalakhoz igazodó történetekből próbálunk kirakni egy olyan puzzle-t, amit a maga teljességében soha korábban nem láttunk. A létező forrásokból kell, lehet és érdemes dolgozni. Persze, ezeket mindig kritikával szemlélve és fenntartással fogadva.
Huszár Károly(1882-1941), a most, reprintben megjelent kötet szerkesztője és egyik szerzője, legyen mára bármennyire is elfeledett figura, annak a korszaknak jelentős szereplője, a „kerszoc.” mozgalom egyik kulcsfigurája. A vidéki tanítóból lett lapszerkesztő, majd országgyűlési képviselő a Tanácsköztársaság ellenségeként a zaklatások elől Bécsbe menekült. A vörösök bukása után vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, majd 1919. novemberének végétől miniszterelnök.
Huszár Károly egyrészről nyilván elfogult tanúja a történéseknek,
másrészről viszont olyan tények, események és adatok ismerője, melyek a széles nagyközönség számára nem vagy „nem úgy” lehettek ismertek akkoriban.
„A magyar proletárdiktatúra bebizonyította a világnak, hogy a termelési eszközök közbirtokba való vétele nem az a csodaszer, amelynek a szociáldemokraták hitték, sőt rosszabb orvosság, mint maga a betegség. Kiderült, hogy a tanácsrendszer nem a tehetségesek és puritánok, nem a dolgozók és az idealisták uralmát jelenti, hanem a hazárdőrökét és a gonosztevőkét. A kommunista gazdasági rendszer összeomlott, saját belső hibái folytán, mert a termelést a minimumra redukálta. Hogy a burzsujokat proletarizálják, mesterségesen fokozták a drágaságot. A kapitalizmus elpusztítása érdekében őrülten hamisították a pénzt. Primitív csereforgalommal tudták csak fenntartani az élelmezést. A gazdasági tetszhalál volt a kommün. A proletáruralom alatt a legtöbbet szenvedtek a munkáscsaládok. A bolsevista diktatúra, a kisebbség zsarnoksága könyörtelenül végiggázolt minden jogon és szabadságon.”
– írta Huszár Károly az 1920-ban New Yorkban megjelent kötet előszavában, s mert ez a kötet a magyar nagyközönség előtt gyakorlatilag ismeretlen volt, mára teljesen elfeledett, így azok számára is izgalmas olvasmány lehet, akik ideológiai elfogultság nélkül, elemezve próbálnak tájékozódni a múltban.
Kritikus szemmel kell/érdemes olvasni ezt a könyvet,
akkor is, ha a szerzők között olyan, sokak számára fontos nevekre lelhetünk, mint Pethő Sándor, ifjabb Korányi Frigyes, Praznovszky Iván vagy Prohászka Ottokár… A sok elfogultságok tartalmazó, de így is érdekfeszítő írások szerzői egyetértenek abban, hogy a Tanácsköztársaság központi figurái mind-mind rossz szándékú bűnözők voltak, s ez irányú elfogultságukat nem is rejtik véka alá. (Nem mindegy, milyennek látták és láttatták a Tanácsköztársaság eseményeit és szereplőit az ország kormányzását át- avagy visszavevők.)
„Lenin ismeretes axiómáját, hogy a forradalmak minden jóhiszemű emberére – sajnos – több száz gonosztevő esik, a magyarországi bolsevizmusra alkalmazni aligha lehet, mert annak notórius képviselői közt jóhiszemű embert Diogenes lámpásával is nehéz volna felfedeznünk. Régi krimiminalisták, akik átéltük itt a vörösuralom borzalmait, tanúságot tehetnénk róla bírói megállapítások nélkül is, hogy a »tanácsköztársaság« berkeiben jóformán csak közveszélyes gonosztevőket [(*)] látunk.”
(Dr. Szöllőssy Oszkár)
Ezen a csapáson haladva nem is csodálkozhatunk, hogy Kun Béla…
„…ez a gyíkarcú, jól táplált agitátor már vidéki hírlapíró korában is mélyen megvetette a polgári erkölcsöket s ennélfogva tollát készséggel fizettette meg a burzsoá visszaélések takargatásáért.”
Vagy Szamuely Tibor…
„…szürkearcú és szűk mellkasú, alacsony zsidó fiú volt; orvos ismerősei szerint fertőzött vérű és tüdővészre hajlamos[,…] ízig-vérig degenerált, testileg és lelkileg egyaránt elfajzott embertypus.”
Pogány József…
„…egy hitközségi hullamosónak közepes tehetségű és hihetetlenül nagyravágyó gyermeke, akinek mániákus törtetésében csak az eszközök aljassága homályosítja el a komikai elemeket.”
De, azért – a mai olvasó szerencséjére – több ez a kötet, mint karikatúra gyűjtemény. Vannak benne a korszak mércéjével mérve visszafogottnak tekinthető elemzések és összefoglalók az előzményekről, az eseményekről és a következményekről…
…ráadásul több ponton is visszaköszönnek olyasféle mára már újra ismerős retorikai fordulatok, kommunikációs panelek, melyek használatával száz – de legalább kilencven! – éven keresztül nem nagyon volt dolgunk.
***
(*) Olvasás közben ne tévesszük szem elől, hogy a Tanácsköztársaságnak – minden későbbi bornírtságával együtt is – voltak olyan lelkes üdvözlői, mint mondjuk Márffy Ödön, Berény Róbert, Gábor Andor, Tóth Árpád, Babits Mihály, Balázs Béla… és ezt a sort is nagyon hosszan, sokak megrökönyödésére lehetne folytatni.