Goran Vojnović: Jugoszlávia, édes hazám [Jugoslavija, moja dežela] – Typotex Kiadó, 2020 – fordította Rajsli Emese – 281 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4930-45-7
A Balkán – az utódállamokra szétesett egykori Jugoszlávia – valószínűleg még ma is a világ egyik legfurcsább helye. Egyrészt élénken él ott minden, amit sztereotípiaként a „balkáni” jelzővel szokás illetni. Másrészt viszont ez a vidék is szerves része Európának, s az itt élők néha/gyakran európaiabbak, mint mi, magyarok. Ráadásul az ex-Jugó állampolgárok – Európában gyakorlatilag egyetlenként – erős és közvetlen tapasztalatokkal bírnak a (polgár)háború mibenlétéről… s ennek a háborúnak máig érő hatásáról.
- Zsidó gengszterek miatt érdemes olvasni!
- Az apokalipszis bizonytalan ideig elmarad
- Amikor egy szamoai törzsfőnök kioktat minket…
- Az embereknek nincs uszonya…
- Marie Curie, a tüzelő nősténymacska…
Az 1980-ban született Goran Vojnović regénye, a Jugoszlávia, édes hazám ebbe az összetett és szétszabdalt világba vezeti el az olvasót, s éppen, mert egy drámai utazáson kíséri el főhősét, lehetőséget teremt arra, hogy ennek a világnak minden szegletébe bepillantsunk.
A regény főhőse és narrátora, Vladimir Borojević 2008-ban arra a felismerésre jut, hogy apja, aki 1991-ben a Jugoszláv Néphadsereg magas rangú tisztje volt, valószínűleg még mindig él, és háborús bűnösként bujkál valamerre. A felismerés sokként éri.
„A fene se tudja, mikor gondoltam utoljára a pulai Dinko Vitezić utcára, a tiszti lakások fehér épületeire, és az 1991 tavasza előtt ott töltött gyerekkoromra. Régen eltemettem már minden rá vonatkozó emlékemet, sírkő nélkül, kereszt nélkül, gyertya nélkül, gyászbeszéd nélkül, halottas menet nélkül, elástam, és hátra se fordulva elmentem, jó messzire, szilárdan híve, hogy az az elfeledett világ soha nem éled föl. Most viszont egyik apró részecskéje a másik után bukkant elő az emlékek mélyéről, és bénított le a saját garázsomban ülve. Már több mint húsz perce ültem mozdulatlanul, és hiába próbáltam visszatérni a lelki klinikai halál állapotába, amely az elmúlt évek alatt megóvott ellenőrizhetetlen érzéseim berobbanásától. Nem tudtam egy milliméternyit se megmozdulni. Nemrég még halott apám tizenhat évvel a halála után rám támadt a halhatatlanságával, oly könyörtelenül, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott az, ahogy nőtt bennem a rémület, és rettentő súlyával a földbe döngölt.”
Az első sokk után Goran Vojnović hőse elindul, hogy a kevéske nyom alapján megtalálja apját, akit (mint apát) gyerekként nagyon szeretett. Az utazás, ahogy ez már az utazásokkal lenni szokott, nem csak térben, de időben is zajlik, megismerhetjük a regény lapjairól a háború előtti és alatti viszonyokat, s találkozhatunk a jelenben is olyan szereplőkkel, akik ismerik – vagy ismerni vélik – Vladimir Borojević apját.
S lassan talán az is körvonalazódik, hogy több mint másfél évtized után miért akar megtalálni egy apát, akit komoly bűnök miatt kerestet a Hágai Nemzetközi Bíróság.
„Annyit sikerült kiderítenem, hogy 1991. november 13-án a Jugoszláv Néphadsereg 3. hadteste Borojević tábornok irányításával kirabolta és fölgyújtotta a Vukovar melletti Višnjići falut. Eközben meggyilkoltak harmincnégy fegyvertelen helyi lakost, gyerekek, nők és öregek is voltak köztük. A holttesteket tömegsírba temették, azt később a néhány kilométerrel távolabbi erdőben fedezték föl. Azt is megtudtam, hogy a háborús bűnöket tárgyaló nemzetközi bíróság évekkel korábban körözést adott ki Nedeljko Borojević ellen, aki azóta is szabadlábon van. A bíróság parancsnoki felelősséggel vádolta a višnjići háborús bűntény kapcsán. Böngészés közben több olyan találgatásra is rábukkantam, hogy a szökésben levő Borojević tábornok a Boszniai Szerb Köztársaság területén bujkál, és hogy több hágai vádlotthoz hasonlóan a szerb titkosszolgálat védelme alatt áll. A cikk alatti kommentekben valaki váltig állította, hogy Borojević már több éve egy Užice környéki védett házban él, több anonim kommentelő pedig azt az elméletet hangoztatta, hogy a biztonságáért a szerb politikai vezetés parancsára és a nemzetközi közösség tudtával a szerb hadsereg felel.”
Goran Vojnović érzelmekkel, kalandokkal és feltárásra váló múlttal telített regénye – a főhős habitusának köszönhetően – a fanyar és önironikus humort sem nélkülözi. Ez segít, hogy az Olvasó is közelebb kerüljön a hőséhez, s bármennyire más események közepette, más tájon és más összefüggésben játszódik a történet, mégis, stílusában közeli rokona Jön Mordor, és felfal minket, avagy a szlávok titkos története című lengyel regénynek, melyről ITT írtunk.
Csak érdekességként jegyzem meg, ahogy Szczerek könyvében, úgy a Jugoszlávia, édes hazám-ban is érintőlegesen megjelennek a magyarok. A magyarok is.
„…azt állította, hogy a magyar a világ legmulatságosabb nyelve, és hogy a magyar beszéd hallgatása olyan élmény, amelyet nem szabad elszalasztanunk.[…]
Hazafelé menet, még mindig a ki-kirobbanó nevetésével küzdve, Mišo lelkesen megtanított egy magyar szóra: egešegedre. Majd részeg magyarokat utánzott, és én jót nevettem rajta, noha nekem az egešegedre szónál sokkal nevetségesebb volt maga Mišo, aki olyasmiken nevetett, amiken nem nevetett volna egyetlen pulai barátom se. És miközben Mišo tizenkettedszer ismételte meg az egyetlen magyar szót, amelyet ismert, végérvényesen eldöntöttem magamban, hogy Pula sokkal izgalmasabb hely, mint Újvidék.”
A kötet magyar megjelenését
az Európai Unió Kreatív Európa Programja
támogatta.
