Csabai László: A vidék lelke – Magvető kiadó, 2019 – 344 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1438-84-0
Formai kísérletekkel nehéz rajongókat gyűjteni,
Csabai Lászlónak mégis sikerülhet, mert A vidék lelke című kötet novellái úgy állnak össze kötetté, hogy a szerkezet végig a tartalom alázatos szolgálója. A 2014-ben megjelent Száraz évszakban párosával voltak a történetek (feltűnt az érem másik oldala), továbbfejlődve mostanra „triovellákká”, novella-hármasokká álltak össze az írások. Az önállóan is megálló novellák kiegészítik és megvilágítják egymást, hozzátesznek egymáshoz. És mindez nem valami dogmatikus rend szerint, előre kiszámítható módon történik, hanem játékosan, sokszínűen. Van úgy, hogy egy-egy szereplő kúszik át a novellahármas darabjain, van úgy, hogy a helyszín adja az összekötő kapcsot, s olyan is akad, ahol a változó nézőpont.
- Azt sem tudom, ki szült engem!
- Mi történik az utolsó háború utáni háborúban?
- Hogyan kerülhet valaki lincselők közé egy piaci napon?
- Törvénnyel szabályozná az írók betűhasználatát
- Bodor Ádám játszik veled, Olvasó!
- Együtt bűnösnek lenni is könnyebb – még akkor is, ha a bűn másoké
Ráadásul az egész kötet összeáll egy nagyobb rendszerré, s a novellák közötti kapcsolat – túl az időrenden is – megrajzol egy nagyobb ívet. A második világháborútól az azt követő átalakuláson át, ’56-on és a rendszerváltáson keresztül napjainkig. A kötet elején Móricz Zsigmond világa dől össze, hogy aztán a kötet végén már ízig-vérig mai történetekkel találjuk szembe magunkat.
„Szűcs kiszáll a járműből, tesz néhány lépést, aztán elhasal. Egy disznófejben bukott el. Újból feláll, újból elhasal. Ezúttal bél tekeredett a lábára. Tisztítatlan bél. Ami pedig nagy érték. Abba töltik a hurkát, kolbászt, ki nem dobná egyetlen gazda sem. De hisz nem csak fej és bél, hanem belsőségek is vannak itt bőséggel. Kutyák falják őket. Ha épp nem hánynak. És a kutyák mellett még farkasszerű, bár kisebb állatok. Sakálok. »Tehát vannak még sakálok Nyárliget környékén. Talán farkasok is?« – ötlik föl benne a kérdés, és tudja a választ. Farkasok is. Emberfarkasok. Ők is falnak. És kurjongatnak. És hánynak. De legfőképpen vedelnek. Férfiak. Nők. Gyermekek.”
A történetek az ország keleti csücskében játszódnak,
s mert a szereplők változnak, nyugodtan állíthatjuk, hogy a főszereplő a történelem. A történelem alulnézetből – úgy, ahogy azt a „nagy eseményekkel” sodródó kisember meg- és átéli. A Csabai László által megrajzolt világ cseppet sem idealizált, a nyomor, a kilátástalanság, a hiábavaló törekvés átitatja a triovellákat. A konfliktusok magukkal ragadják az olvasót, akkor is – főleg akkor –, ha/amikor olyan világ pusztulásáról tudósítanak, melyről ma már nem lehet közvetlen ismeretünk. Nem mintha Csabai László azt akarná sugallni, hogy a mai világ jobb volna, mint az, ami elmúlt… Egyszerűen csak más. Mások az értékek, mások a kihívások. A kötet végére érve rácsodálkozhatunk arra, hogy honnan hová jutottunk nagyjából hét évtized alatt.
Mennyi köze van a vidék lelkének a valósághoz?
Másként kérdezve: mennyi köze van a valóságos vidéknek a regénybelihez? A kérdés nem is akkora botorság, mint amennyire elsőre annak látszik, hiszen az író – ezt azért lehet tudni – benne él ebben a vidékben, ebben a vidékiségben, s nyilvánvalóan innen merít. Ahogy és amennyire a valóságos Nyíregyháza megfeleltethető a könyvben megrajzolt Nyárligetnek, úgy és annyira van közel a valóság a triovellálhoz, az élet az irodalomhoz: lényege szerint.
„…
– Nagypénteken jársz keresztutat?
– Nem nagyon.
– Pedig Nyárligeten a Kálváriatemplomnál nagy sokaság szokott összegyűlni.
– Akár ott van az ember, akár nincs, a saját életének a stációit végig kell küzdenie.
– Jól mondod! Nézz hát végig itt, mit látsz magad előtt?
– Az udvart.
– Azon miket?
– A kutyaólat, a kutat, a górét, a fészert…
– Te ezeket látod. én viszont tizennégy stációt. Mert itt minden sarokhoz szenvedés tapad, ebből áll ez a porta, ez a falu, ez ragadt mindannyiónkra, a te párodra is. Meg kell ismerned ezeket az állomásokat. Gyere velem!
…”
Csabai László könyvei olvastatják magukat,
s éppen azért, mert ember- és földközeli írások, az olvasónak nem esik nehezére belehelyezkedni és belefeledkezni a – múltat vagy éppen a jelent tükröző – történetekbe. Hiszen nem kell nyírséginek vagy bereginek lenni ahhoz, hogy közelinek érezzük a szereplőket, akiket újra és újra letapos a történelem. Vagy ha nem a történelem, akkor a természet, vagy a gyarlóság. Csabai László szereplői nem hősök a szó klasszikus értelmében, csak emberek, akik boldogulni próbálnak. Ismerős?
