+ Irodalom

Bodor Ádám játszik veled, Olvasó!

Bodor Ádám hét novelláját tartalmazza a SEHOL című kötet, mely egyszerre ismerős és szokatlan, emberien embertelen, szűkszavú és szószátyár. Igazi kihívás…

Bodor Ádám: Sehol – Magvető kiadó, 2019 – 156 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1438-57-4

„Legyintett, sóhajtott: a lényegről beszélek, öcsi, felelte, tőlem tudd meg, nem léteznek önmagukban érdektelen, banális dolgok. ha belegondolsz, a mindenkori helyes emberi magatartás nem lehet más, mint minden szubjektumnak a világ egyetemességében való szemlélete. Hogy megértsd, amiről beszélek, köznapi példával élve arra kell gondolnunk, hogy akár a lószarnak, explicite, mint létező dolognak az anyagi jelenlétén túl igenis érzékelhető eszmei háttere van.”
(Leordina)

Bodor Ádám – mint a velünk élő nagy öregek egyike – már bizonyosan megalkotta életműve legjelentősebb darabjait, s ha új kötettel jelentkezik, az, az eleve adott tisztelet mellett nagy kíváncsiság és ennél is nagyobb várakozás előzi meg.

De lehet-e, kell-e megfelelni a felfokozott várakozásnak?

Számít-e az írói életmű szempontjából, hogy mit szeretne kapni az olvasó? És számít-e, hogy egy új kötet milyen előzmények után jelenik meg? Ha ezekre a kérdésekre igenlő választ adunk, akkor a Sehol nehezen meghatározható. Ha önmagában szemléljük, akkor viszont…

Bodor Ádám világának szinte minden eleme – jól felismerhető módon – felbukkan a kötetben, s aki eddig „bodorszűz” volt, s most kezdené az ismerkedést, az jó helyen jár, hiszen ezek a novellák megadnak majdnem mindent, amit Bodor műveiben szerethetünk. Majdnem mindent! S ami hiányzik, az nem is biztos, hogy számon kérhető, hiszen ez nem regény, mint mondjuk a Verhovina madarai: bár azonos alapanyagból készült, mégis más. A történetek egy része hirtelen-váratlan ér véget… és a szerző otthagyja az olvasót a kétségek és kérdések között, egy olyan világban, ahol csak olvasóként érdemes megmerítkezni. Mert maga a ködös valóság, túl fájdalmas, túl bizarr, túlzottan idegen és túlzottan ismerős. Fekete humorral átitatott.

Bodor Ádám ironizál, játszik az olvasóval.

De egyáltalán nem biztos – illetve olvasói habitus kérdése – hogy mire megy ki ez a játék. Mint macska az egérrel? Vagy mint játszópajtás, aki együtt akar átélni valamit? Ahhoz, hogy a válasz egyértelmű legyen, azt kellene kitalálni, hogy a szerző mikor ironizál, kijelentései mikor önironikusak, vagy éppen mikor fordulnak át – szándékos? – paródiába. Látszólagos és viszonylagos egyszerűségükkel együtt is bonyolultak ezek a novellák: nem múlnak el nyomtalanul.

Bodor kérdéseket hagy az olvasóban

Nem is ott hagyja őket, hanem inkább ő maga helyezi el. Mintha egy kezelés után a delikvensben benne maradna néhány akupunktúrás tű, mintha ezek tűk nem fájdalmasan, de érezhetően a mozgást megzavarva ott feszülnének-feszítenének még napok múlva is. Mintha ezeket a tűket a delikvensnek magának kellene eltávolítania vagy megszoknia.
De hogyan?

Az 1936-ban született író feladja a leckét a bármikor született olvasóknak, hiszen ezek a novellák látszólag könnyen megadják magukat – pontosabban: megadják az élményt. De tényleg ezt tűzte ki célul a szerző? Vagy rutinos öreg rókaként úgy csinál, mintha meg akarna felelni az olvasói elvárásoknak, s közben az ismernek tűnő utakon vezetve jégre viszi a rajongókat?

Nem könnyű megfejteni, de talán – nem csak a szerző iránti tisztelet mondatja velem – érdemes nekifeszülni, s komolyan venni az olvasást.

„…Amúgy illusztratíve mindössze egyetlen használható képsorom maradt a Matterhorn mormotáiról: ahogy a kis célszemély, a megfigyelt egyed éppen iszkol az odúja felé. Csak a hátsóját mutatja, mely kicsit világosabb, kicsit pihésebb, mint bundája egésze, középen jól kivehető kis csillag alakú sötét nyílással, ahonnan a rémület kis barna darabkái potyognak az alpesi ködök áztatta havasi fűbe…”
(A Matterhorn mormotái)

Bodor Ádám játszik veled, Olvasó!
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top