Archív

Haramiatokány elkészítve avagy a legkékebb vadmalac

verhovina madarai

Óvjon, s takarjon be Bennőtöket a Háromlábú Asszony! (Kémeri Attila kritikája Bodor Ádám Verhovina madarai című könyvéről)

„Mi Danczurával a konyhában kimártogattuk a lábasból a maradék haramia-tokányt, majd Pochoriles elküldött Brigitta Konuvalovhoz, azzal, hogy mondjam meg Aanatol Korkodusnak, ha tényleg pisztrángot készült aznap vacsorázni, most szívesen kisüt néhányat, Daczura azalatt krumplit párol és kikeveri hozzá a fokhagymamártást.”

Egy jómadár, intézeti kamaszgyerek meséli el szenvtelenül, gomolygó ritmusban egy végnapjait élő falanszter mindennapjait. Utolsó heteit? Igen és mégsem, mert a múlt mintha bizonytalanabb lenne Verhovinán, mint a jövő. Ahogy a madarak, a fészküktől fosztott varjak kivételével eltűntek a környékről, úgy költöztek el innen lassanként az egykori itt élők. Nem maradt utánuk a meddőhányók tövében csak a szóbeszéd és a szaguk. (Illatuk? Önöknek már az első bekezdésnél be kellett, hogy induljon a nyálelválasztásuk.)

A szagoknak komoly szerepe van ebben a szerencsétlen – 13 – fejezetet számláló regényben. A meddőhányók kénes szaga, a kilenc termálkút kátrányos lehelete sem tántorít el, s kitárul, megfogalmazódik az is, milyen szaga van a kívánós embernősténynek… Tüdőt próbáló túránk során elénk tárul a jégbe fagyott zsilip – aztán meg a gálicos forrásban gyönyörkékbe kristályult vadmalac bűvöl el.

Miközben „valakik mindig megalkusznak a fejünk fölött”, mi is megalkuszunk: elnémít, léhává tesz és elmossa a kontúrokat a termálgőz felhőzte homály, rongyainkat nem veszi át a letartóztatott, majd tisztázatlan körülmények közepette kivégzett mosodás. Büdösek, tisztátlanok maradunk.

Ahol a madár sem jár, ott a turistákra sem számítanak. Ha idegen téved arra, az nem jelent jót, a pénzszagú jövő előhírnöke ebben a kénszagú, pénznemlátta gettóban rossz ómen. Egyetlen szemlélődő – érdek nélküli – szereplő tűnik fel a párás rétek felől, a lóarcú vagabund, de aztán – kegyelemdöfés – a kocsmát is bezárják. A közelgő urbanizáció erre felé inkább fenyegetés, mint megváltás.

„Aanatol Korkodus már rég nem él, de én évről évre egy szelet kaláccsal és egy kupa szederborral kisétálok a Paltin mezejére, és nyughelyénél, a kettes számú hőforrásnál töltöm a neve napjára virradó éjszakát. Az évforduló a nyár derekára esik, ilyenkor, Szentiván táján az égbolt napnyugtától hajnalig üvegesen dereng, kocsonyásan áttetszőek az éjszakák, látom is az öregemet másfél méter mélyen a víz alatt lebegni, a túlvilág kék káprázatában.”

Most pedig, kedves olvasó, megyek a Két Cefréhez fogadóba, elkérem a láncfűrészem, átvágok a Jablonska Polján, és kimegyek az erdőbe, s miközben a csendbiztos szagolja a „tejszínes vadköményleves vagy a roston, zsályafüstben piruló pisztráng illatát”, a tettek mezejére lépek.

Óvjon, s takarjon be Bennőtöket a Háromlábú Asszony!

Nem ajánlom ezt az olvasmányt azoknak, akik nem az örökké valónak végzik dolgaikat.

Ajánlom azoknak, akik az örökké valónak dolgoznak!

Bodor Ádám: Verhovina madarai

Magvető 2011

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top