Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
GÖRGEY GÁBOR – 90
Széchenyi Ágnes köszöntője:
„A Színház című folyóirat drámamellékleteként jelent meg egyik írói védjegye, a Galopp a vérmezőn (1983) című dráma. 1951 nyarán játszódik, ez a kitelepítés első irodalmi megszólaltatása. Néhány mondattal előbb a posztmodern jelző – amihez Görgey Gábornak mint írónak semmi köze nincs – nem volt véletlen. Mert a posztmodern találta meg őt: Esterházy Péter a Harmonia caelestisbe Görgey tudtával és engedélyezésével vett át mondatokat ebből a drámából, s hozzájárulást is nyert, hogy jelzés nélkül, intertextuálisan simítsa a szövegbe az „idegen” szavakat a 2000-ben megjelent Eserházy-opuszba. (…) Makulátlan élete, erkölcsi tartása és az iránta megnyilvánuló közbizalom arra jelölte, érdemesítette az írót (újságírót, a régi Magyar Nemzetben a tárcaműfaj egyik utolsó nagyágyúja volt), színházi és televíziós dramaturgot és rendezőt, hogy a rendszerváltozás felfedezze mint kádert is. Feddhetetlen emberként került a kultusztárca élére 2002-ben. Túlságosan szelíd volt az eldurvuló közélet számára, s amikor Ascher Tamás – épp az ÉS oldalain – szemére vetette, hogy ígérete ellenére pályáztatás nélkül nevezte ki a Nemzeti élére Huszti Pétert, elegánsan lemondott. (Azóta sem volt példa az ilyen finom és konzekvens viselkedésre.)”
FEUILLETON
Magyar Miklós írt eszét Mi köze a gatyának a kendőhöz? címmel François Villonról:
„Ötszázharminc éves François Villon verseinek első kiadása. Villon verseit elsőként Pierre Levet adta ki 1489-ben. Ezt még a tizenötödik században kilenc kiadás követte. A tizenhatodik század első felében a kötet huszonötször került különböző kiadók nyomdagépei alá. A leghíresebb az a változat, amelyet Villon nagy csodálója, I. Ferenc francia király kérésére Clément Marot adott ki 1533-ban. Kilenc év alatt tíz reprint jelzi Villon népszerűségét. Marot Villon nyelvezetében kívánja helyreállítani az 1532-ben hibásan közölt szövegeket, és az olvasást segítő jegyzetekkel látja el a verseket. Marot nem csupán az 1532-ben megjelent kiadás hibáinak kijavítása miatt fogott vállalkozásába, de az is felháborította, hogy abban olyan novellák is szerepeltek, amelyeknek semmi közük nem volt Villonhoz, mégis úgy tűntek, mintha az ő művei lettek volna.
A villoni életmű könnyebb követhetősége kedvéért Clément Marot címeket adott a balladáknak. Említsük itt példaként azt a hármat, amelyet Villon tudatosan helyezett egymás után: La Ballade des dames du temps jadis, (Ballada a hajdani idők dámáiról), La Ballade des seigneurs du temps jadis (Ének hajdanvaló urakról) és La Ballade en vieux langage françois, (Ének eleink beszéde szerint). A megelőző korok híres asszonyainak és férfiúinak felidézése az „ubi sunt” (hol vannak) latin nyelvű formula szerint történik, amely a Bibliától napjainkig fellelhető az irodalomban. A Ballada a hajdani idők dámáiról refrénje közmondássá vált: „Hol van már a tavalyi hó?”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István Kész képregény című kritikája Michael Chabon Kavalier és Clay bámulatos kalandjai I-II. című könyvéről szól.
„Valójában ez a képregényre koncentráltság magyarázza a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai generális narratív megoldását is – egyáltalán nem biztos, hogy egy képregényben az utolsó kocka vagy az utolsó kockák hozzák el az igazságot, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg létezik egyenes vonalú igazság; a lényeg gyakran közép tájt vagy éppen a felvezetésben, és szinte kivétel nélkül a részletekben rejlik.”
AZ ÉS KÖNYVE NOVEMBERBEN
Zelei Dávid Spanyol asztalos válságban című kritikája Rafael Chirbes A parton című regényéről szól.
„Emlékeznek még a ’29-es gazdasági világválság nagyregényére? Nekem, bevallom őszintén, nagyságrendekkel nehezebben ugrik be róla az Érik a gyümölcs, mint az első világháborúról a Nyugaton a helyzet változatlan, vagy a másodikról A Gulag szigetcsoport – arról pedig már ne is beszéljünk, mennyit kéne gondolkodnom, ha a napóleoni háborúk (Vietnam, a spanyol polgárháború, stb.) helyett mondjuk a ’73-as olajválság nagyregényét kéne megneveznem. De vajon ez jelenti-e azt, hogy a katonai katasztrófák sokkal jobban regényesíthetők, mint a gazdaságiak? És ha igen, lehet-e izgalmasabb annál, mintha egy nap arra ébredünk, hogy a legutóbbi gazdasági világválságnak nemcsak hogy van nagyregénye, de ráadásként magyarul is elérhető?
Márpedig első ránézésre pontosan erről van szó: miután 2013-ban Rafael Chirbes kilencedik regényét a tekintélyes El País a „a válság nagyregényeként” harangozta be, a világ hirtelen felkapta a fejét: hát ki beszélhetne autentikusabban a válságról, ha nem egy spanyol? Végre nem csak számokkal bűvészkedő nyugati fotelközgazdászoktól hallhatunk a krízisről, hanem tapasztalt búvároktatóval merülhetünk alá Hispánia lápvilágába: a bennszülött adatközlő végre kicsavarja a tollat az antropológus kezéből, és elvezet oda, ahova külsősnek eszébe se jutna menni – vagyis megírja belülről, amit mi, szenvedésre éhes katasztrófaturisták mindezidáig csak kívülről karcolgattunk. Chirbes könyvének megjelenése ennek megfelelően egy rövidke pillanatra átkeretezte Spanyolország katasztrofális közelmúltját: a beszakadó gazdaság és egekbe szökő munkanélküliség a könyv első számú hitelesítő pecsétje és marketingfegyvere lett, jogait így világszerte hamar eladták, a rangos spanyol díjak mellett a Guardian, a Figaro és a New York Book Review is moderált elismeréssel nyilatkozott meg róla, és a válság irodalmával foglalkozó szakmunkák kánonába is bekerült. A globális problémára reflektáló regényből így globális regény lett, a honi olvasót pedig, hála a Magvetőnek és Pávai Patak Márta fordítónak, immár csak a magyar kiadás nem épp válságra kalibrált ára fékezheti meg, hogy a kezébe vehesse.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Kürti László háromdarabos és László Noémi kétrészes ciklusa kapott helyet –
közülük Kürti Lászlótól a
tartozni valahová
című ciklusa harmadik versét idézzük:
ha elhív néha szállodákba,
a cech, mint mindig, rád marad.
Rád nem hat, hirdeted, a sármja,
te független vagy, és szabad.
eközben sírsz, ha átnéz rajtad,
és csapkodsz, hogyha nem keres,
de ugrasz, hogyha szól: „te szajha!”
helyette kuncsorogsz: „szeress!”
függőben, mint egy kristálycsillár,
ragyogsz, bár nem lehetsz a nap.
vaskampón lógsz, reményed sincs már,
beton az égbolt, vaskalap.
leolt, amikor sok vagy éppen,
szakítja áram-, vérköröd.
bár úgy könyörögsz neki térden,
mint kurvákhoz, de ő röhög.
vendége voltál egyszer, ő meg
úgy tűnt, lehet az áldozat,
és tartozol a vendéglőnek:
vár rád az olcsó kárhozat.
PRÓZA
Beck Zoltán, Fecske Csaba és Frideczky Katalin prózája.
Tárcatár: Szív Ernő.
Részlet Beck Zoltán a nemzedék nélküli ember című prózájából:
„joggal állítasz meg, hogy kik is az igazi felnőttek. nem mintha nem tudnád, kikre gondolok. pontosan tudnád mondani a nevüket, nem igaz? csak a fene nagy definícióéhséged, hogy nevezzük nevén a dolgot. hát jó, nevezzük nevén, és adjunk nevet akkor az okostojás rátarti viselkedésednek, többször voltál pesten, mint egyszer, hazajössz a savaria expresszel, azt ismételgeted, hogy lejöttél vidékre. hát apádhoz jöttél meg anyádhoz, és nem le, és úgy rúglak seggbe – ezt már tisztáztuk: valagba, inkább mondja így, ha arra törekednék, hogy szó szerint adjam vissza, amit abban a pillanatban mond, amikor belépek a lakásba –, ha megint ezzel jössz. az igazi felnőttek, arra térek vissza. úgy képzeltem mindig, hogy egy család három generációt bír el. négyet is. persze, bazmeg, vitatkozz megint, de a négy az inkább kivétel, mintsem a standard. mert a négy nemzedék az már olyan, hogy az egyik oldalon csonkul. mondom a példát. hogy a dédi él, de a sok dédiből akárhogy osztol-szorzasz, azért a kisebb hányada van még ezen az oldalon, hogy meg ne bántódjál, mondom ilyen finomkodva. így aztán ez a nemzedék már korántsincs jelen.”
FILM
Báron György a Szép csendben című magyar filmről írt kritikát.
„Maradjunk hát abban, hogy nem az első, nem is a második, ám a nagyobbik gond, hogy – szemben kvalitásos elődeivel – nem is #metoo-film, még ha ez a címke manapság divatos, s jól cseng a promóciókban. Mert míg az említett hasonló tárgyú mozgóképekből nyíltan és világosan kiderül, mi történt, a Szép csendben vékonyka története megreked a sejtetések-lebegtetések-pusmogások szintjén. Márpedig erről a témáról csak nagyon nyíltan és világosan – azt is mondhatjuk: radikálisan – szabad szólni, másképp nem. Annak a filmesnek, akinek ehhez nincs bátorsága-képessége, tanácsos más történethez nyúlnia.”
SZÍNHÁZ
Molnár Zsófia a Nemzeti Színház Tartuffe-előadásáról írt.
„»Mivel a vígjáték feladata az: hogy megjavítsa az embereket, miközben mulattatja őket, úgy véltem, hogy mesterségemmel nem is kezdhettem volna jobbat, minthogy nevetséges ábrázolással támadom a kor visszásságait« – olvassuk Molière credóját a honlapon közölt rövid háttéranyagban. Nos, mindezek értelmében és ellenére úgy tűnik, Doiashvili rendezésében nincs világjobbító szándék. Ugyanis a Nemzetiben nem fanyar komédiát, hanem keserű tragédiát adnak. És bár a figurák bizonyos szempontból nevetségesek, nem mulatságosak – talán azért, mert nincs bennük semmi szerethető, egyikükben sem. A rendező mintha kilúgozná a humort a darabból, hogy csupán egy-egy kiszólásban – vagyis amikor a színészek nem a szerepet, hanem önmagukat játsszák – és néhány huncut(kodó) megoldásban csempésszen vissza belőle apró, alig észrevehető morzsákat a színpadra.”
HANGOSKÖNYV
Ruff Borbála a Hungaroton Best of Hofi című hangoskönyvéről írt.
„A csak körülírható Hofi-jelenség, a spontaneitás, a nyelvi humor, a gyári munkás karakterének megtévesztésig hiteles eljátszása a kimagaslóan erős színpadi jelenléttel, valamint a rendszer és a magyar ember egészen egyedi paródiája visszahozhatatlan. Hogy kicsoda Hofi, és ki állt mögötte, ma csak sejthető, és ez a kérdés talán leginkább az újabb generációkat foglalkoztatja, de egy biztos, felülmúlhatatlan tehetség volt. Vannak kísérletek az életre keltésére – a tévé csak ritkán sugározza, vajon miért? –, amelyek közül a bakelit utódja jár a legközelebb ahhoz, hogy visszaadjon valamit Hofiból, bízva a hallgató emlékezetében.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
