Delphine de Vigan: Láthatatlan láncok / Lojalitás [Les Loyautés] – Ab Ovo Kiadó – fordította Pataki Pál – 148 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5640-38-4
Delphine de Vigan nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, 2017-ben magyarul megjelent regényéből – Igaz történet alapján – Roman Polanski forgatott filmet. A most megjelent regény – amit szintén Pataki Pál fordított – egy egészen más világba vezeti el az olvasót.
„…Szárnyaink és béklyóink, dobbantók, amiken lendületet veszünk, és árkok, amelyekbe álmainkat temetjük.”
– írja a regény bevezetőjében (Mit értek lojalitáson?) az 1966 márciusában született francia írónő. S már itt sejtheti az olvasó, hogy ez a történet az emberi kapcsolatok láthatatlan láncairól mesél. Az emberi kapcsolatok mélységéről, erejéről, kikerülhetetlen kényszerítő erejéről.
Finom, érzékeny, a lelki folyamatokat pszichológiai pontossággal ábrázoló történet ez, melynek lebilincselő izgalmát és vibráló feszültségét nem a külvilágban zajló események, hanem a belső történések adják.
- A Romániába száműzött magyar gyerekek… – Vásárhelyi Mária könyvéről
- Két történelmi gyilkosságnak feltárható-e ma a reális háttere?
A történet középpontjában egy majdnem tizenhárom éves fiú (Théo) áll, aki, mert elvált szülei között ingázva él, nem tartozhat, nem kötődhet egyik félhez sem. Az elhallgatásokkal teli, ebben az életkorban – segítség nélkül – feldolgozhatatlan élethelyzetben vergődő fiú megrendítő sorsának lehetünk tanúi, a Théo-ról szóló fejezetekben.
„Théo nagyon gyorsan megtanult úgy viselkedni, hogy mindkét félnek [apjának és anyjának is] megfeleljen. Nagyon keveset beszélt, közömbös arcot vágott, lesütötte a szemét. Nem nyújtott támadási felületet. A határ mindkét oldalán a hallgatás bizonyult a legjobb magatartásnak, a legkevésbé veszélyesnek.”
Delphine de Vigan nem csak azt mutatja meg, hogy egy még-nem-kamasz miként záródik ki a világból és a közösségből, de az is érzékletesen ábrázolja, miként talál menekülési utat az alkoholban, s miként merül egyre mélyebbre az így nyert zsibbadásban. Sőt, a regény bemutatja azokat a láthatatlan láncokat, azt a kapcsolati hálót, mely a fiút körülfonja úgy, hogy egyrészről az életben tartja, másrészről viszont nem hagyja élni.
A regény többi szereplője, legyen felnőtt vagy gyerek, ugyanúgy krízisről-krízisre halad a saját életében, s cipeli magával a feldolgozatlan múltat, ami meghatározza a jelenét, a döntéseit… és végső soron Théo sorsát. A tanárnő (Hélène), aki először érzékeli, hogy baj van Théo-val, de – részben bántalmazottként átélt gyerekkora miatt – nem képes segíteni… még önmagán sem:
„Sok rúgást kaptam, és végig titokban tartottam. Harmincnyolc éves vagyok, és nincs gyerekem. Nem tudok fényképeket mutogatni, keresztnevet és életkort közölni, történeteket vagy aranyköpéseket mesélni.
Senki nem tud róla, hogy magamban hordozom a gyermekeket, akik nem lettek. Megnyomorított hasamban áttetsző bőrű gyerekarcok vannak, picike fehér fogakkal, selymes hajjal…”
Théo egyetlen barátja Mathis, már csak életkorából fakadó éretlensége miatt sem segíthet, s bár végtelenül lojális barátjához, ő is érzi, hogy baj van. Ahogy érzi Mathis anyja (Cécile) is, aki viszont a saját csemetéjét óvva – egy megrázó magánéleti felfedezés közepén(*) – csak arra koncentrál, hogy a két fiút eltávolítsa egymástól…
(*) „A tökéletes tudatlanság kényelmes állapotában kellett volna maradnom, és jobb híján önmagammal kéne beszélgetnem, hogy nyugtassam, dicsérjem, vigasztaljam önmagam.
De mégis meddig?”
És még nem is szóltunk Théo szüleiről, akik ugyanolyan fontos szereplői a regénynek, mint maga Théo.
Delphine de Vigan regénye senkit nem fog megnyugtatni, elandalítani, kalandokkal szórakoztatni… A Láthatatlan láncok fel akarja zaklatni, és fel is zaklatja az olvasót. Olyan kérdéseket tesz fel, melyeket hajlamosak vagyunk elhessegetni, s olyan mélységekben kutat, amiket önmagunknak is csak ritkán mutatunk meg. És ettől jó.
