Napló, HÉTFŐ, Magasiskola, Szekszárd
Nagy Izabella
„A húzás a legjobb dolog, ami egy szöveggel történhet”
Harmadjára ideérkezni: hazatérés. Ismerős a táj, a vendéglő, a hét menete. Tudom, ahogy jönnek a napok, egyre kevésbé fogom tudni befogni az információkat, hogy tömény lesz és sok, és azt is, hogy közben úgy tartanak, mint a legkedvesebb vendéget illik.
Igazából arról kellene írnom, ahogy a Magasiskola háttérmunkáját és az előkészületeket szervezik. Mert könnyű idejönni, könnyű odafigyelni a szelíd Darvasi Lászlóra, Szilasi Lászlót pedig muszáj imádni. Könnyű az ő kettősük bevezető műhelymunkájának részese lenni. Úgy adagolják nekünk a szöveggel való munkálkodást, hogy közben egymást is építik, és a hallgatóságot is felkészítik, itt szépen bele fogunk nyúlni a mondatokba. Felkészítenek, hogy biztosan megértsük, szövegekről fogunk beszélni, nem emberekről. Mert a szöveg nem sértődik meg, ha mondatról mondatra átvizsgálják.
Angeli Noémi és az én verseimet cincáljuk így tehát, sorról sorra, szóról szóra, és nem hagyunk életben egyetlen szükségtelen kötőszót sem. „Halál a kötőszavakra!” – kiáltja Szilasi. A versek kategorizálása jó, közölhető, rossz tartományokba abban segít, hogy kívülről láthassuk a hibákat. A rossz verseket el kell engedni, a közölhető verseket még forgatni kell, dolgozni rajtuk, a jó versekben dráma van, és jók a képek. A szövegeinkkel kegyetlenül bánnak. És ez mégsem fájdalmas, igaza volt Szilasinak. Mert bár sosem lesznek tökéletesek, mégis alakulnak.
Később tábornyitó előadások jönnek egymás után. Könnyű újra és újra belehabarodni Mészöly Miklósba. Ahogy Szörényi László (a Mészöly Miklós Egyesület elnöke) beszél róla, ahogy Ács Rezső polgármester szól a Mészöly-tanya megújítási munkájáról, ahogy Móser Zoltán fotográfus mutatja be őt egészen közelről, vagy Szolláth Dávid a Sötét jelek című kötet kapcsán: igen, a Magasiskolában nagyon szeretik Miklóst. Olyan ez, mint amikor az ember beszabadul egy könyvesboltba, tele pénzzel. Rohangászunk a könyvek között: ezt is, ezt is, meg azt is akarom. Így húz be Mészöly, az előadók szenvedélye, a tudni vágyás. Tudni akarok mindent erről az emberről, nem is, a szövegeiről. Hogyan tudott vagy mert tökéletes leírást adni a madarak életéről és hierarchikus rendjéről (a Magasiskola című novellában), amitől mi is kezdő solymászoknak érezhetjük magunkat, megkerülhetetlenül bekapcsolva bennünk a szimbolikus értelmezést is az ötvenes-hatvanas évek társadalmi felépítéséről. Hogyan dolgozott újra és újra a szövegein, csonkolta őket, minek nyomán a változatok mind szikárabbak és jobbak lettek. Hogyan tudott ilyen szigorú lenni önmagához, amikor saját szövegeiről volt szó.
A Komjáthi-szőlészet előtt megnézzük a Mészöly-tanyát, ahol már elkezdődtek a készülő alkotóház munkálatai. Odaképzeljük a házat, a régiből megmentett kék ajtókkal, egy új diófát a kivénhedt helyére, mely alatt az író ült, az irodalmárokat, akik azért jönnek, mert szeretik és tisztelik őt, és szinte az árnyékában szeretnének elnyújtózni saját írásuk közepette. Persze a csodálatos vacsora, a borkóstolás és a PAD-est is tágítja az elménk horizontját, tágítja a érzékelést, az érzékenységet, mert a késői beszélgetéseket is át-átszövi Mészöly. Visszatérünk a szövegeihez, álmélkodunk mentoraink kimeríthetetlen irodalom-szeretetén, és persze a végén dicsérjük az Isten jóságát, szeretetét, hogy ez a nap így létrejött, és hogy nem is esett, s hogy még csak hétfő van, holnap pedig „boldogkedd”, és még több idő jó emberekkel.
