Nemcsak a mesék kezdődnek úgy, hogy „hol volt, hol nem volt”, hanem a kortárs sikertörténetek is. Várjon Dénes zongoraművész nemrég összeállt két német kollégájával, a brácsás Tabea Zimmermann-nal és a klarinétos-zeneszerző Jörg Widmann-nal, hogy egy lemezen összehozzanak kortársat és romantikust: Widmann műveit Robert Schumannéival. A gyűjteménynek az Es war einmal, azaz Hol volt, hol nem volt címet adták.
Idén májusban tudhattuk meg, hogy a lemez elnyerte az International Classical Music Awardot, a legnagyobb független hanglemezszakmai díjat kamarazenei kategóriában. Magyar és német zenebarátok egyaránt méltán lehetnek büszkék Várjon Dénesre, aki a nyári szünet után újabb romantikus darabokkal érkezik a színpadra. A Szépség és Méltóság című koncerten Carl Maria von Webertől és Richard Wagnertől játszik majd egy-egy zongoraművet.
Ám nem kell októberig várnunk, hogy ütős koncertélményben legyen részünk, mert már a németek előtt megérkeznek a franciák a Francia felütés előadásaira. Debussyt pont annak kapcsán szoktuk emlegetni, hogy századfordulós hangzásvilága szembefordult a német romantika monumentalitásával. Amit talán kevesebben tudnak róla: olyannyira szeretett kísérletezni, újdonságokat és hirtelen ötleteket beépíteni a zenéjébe, hogy még egy szaxofonra írt darabba is belekezdett. A szaxofon akkoriban tényleg vadonatúj hangszer volt, egy Adolphe Sax nevű vallon hangszerkészítő mester találta fel, innen a neve.
Az ő első, XIX. századi szaxofongyártmányai még ma is léteznek, és van is, aki játsszon rajtuk: Arno Bornkamp, akit a hangszer egyik legjobb szólistájának tartanak az egész világon. Egy egész CD-nyi anyagot vett már fel Adolphe Sax Revisited címmel, amelyen történelmi szaxofonokat szólaltat meg. A Kodály Központban ő lesz Debussy fent említett művének szólistája, amelyet a zeneszerző egyébként érdeklődés hiányában félbehagyott, és csak a halála után fejezték be mások – Arno Bornkamp és mindannyiunk szerencséjére.
Már a Debussynél csak pár évvel fiatalabb Ravel is sokkal nyitottabban viszonyult a németajkú régió zenéjéhez, mint impresszionista kortársai. Több művét is a bécsi keringő, a „boldog békeidők” Osztrák-Magyar Monarchiája ihlette. Nemes és érzelmes keringőkben, valamint a La valse (eredetileg Vienne, azaz Bécs) című művében örökítette meg, hogyan tűnik el a történelem süllyesztőjében egy egész világrend.
A Francia felütés harmadik zeneszerzőjét, Frank Martint pedig, habár francia hugenották leszármazottja, szintén érhette jó pár német nyelvi és zenei hatás. A svájci mester Petite symphonie concertante című darabjában az a különös, hogy három olyan szólóhangszerre írta, amelyeket általában nem szoktak együtt szerepeltetni: csembalóra, hárfára és zongorára.
A csembalóról leginkább a barokk zene juthat eszünkbe – már csak azért is, mert a darab szólistája, Dobozy Borbála az egész világot bejárta Bach műveivel, nem is olyan régen pedig a Zsabó Fesztiválon mutatott be kevésbé ismert cseh barokk zeneszerzőket. Frank Martin művében viszont más oldalát láthatjuk majd a Liszt Ferenc-díjas művésznőnek, ahol a csembaló, a régi idők csillaga összekerül történelmi riválisával és tulajdonképpen legyőzőjével, a zongorával. Ezt a hangszert pedig Ránki Fülöp szólaltatja meg, akiről, koncertjei és elismerései számát nézve, el sem hinnénk, hogy csak tavaly diplomázott a Zeneakadémián. Interjúiban nem győzi hangsúlyozni, hogy zenész szülei, Klukon Edit és Ránki Dezső nem erőltették, hogy ezt a pályát válassza. De talán elég volt a jó példa is, hogy gyermekük érdeklődni kezdjen a zongora iránt, felfedezze a tehetségét és a zene iránti szenvedélyt, majd kitartó munkával csodálatos saját repertoárt építsen a stabil alapokra.
Érdekes, hogy a harmadik szólista, a hárfás Razvaljajeva Anasztázia éppen az ellenkező utat járta be. Családja természetesnek vette, hogy édesanyjához hasonlóan ő is zenész legyen – az anyuka egyben első tanára is volt. A lány kamaszként lázadozni kezdett a sok elvárás ellen: nem elég, hogy az iskolában is teljesítenie kell, még gyakoroljon is? Tizennyolc évesen biológus akart lenni, teljesen abbahagyta a hárfát, inkább a továbbtanulásra koncentrált. Ma mégis a zenével keresi a kenyerét, nem kémcsövekkel és molekulákkal. Utólag visszanézve ő is belátja, hogy kellett az az egy év szünet, amíg elrendezte magában a zenéhez való viszonyát. Immár nem valamilyen külső nyomásra, hanem saját döntése nyomán vette újra a kezébe a hangszert, és maga határozta meg, hogy mit vár el önmagától és a zenétől. Az eredmény egy sikeres karrier és sok versenyeredmény, na meg inspiráció mindenkinek, aki nem tudja, hogyan döntsön az életéről. Közhely, de igaz: a tehetség mindig utat tör magának, sőt, a legválságosabb pillanatokban meg is mutatja, hogy merre érdemes továbbmennünk.
A Pannon Filharmonikusok Breitner-bérletének teljes műsorát itt találod.
