Alekszej Kalugin: Végzetes álmok [Алексей Калугин: Мечта на поражение] – Metropolis Media Group / Galaktika Fantasztikus Könyvek – fordította Sándor Gábor – 352 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5859-39-7
Alekszej Kalugin (1963-) előző Stalker/S.T.A.L.K.E.R. regénye, a Ház a Mocsárban meghökkentően szofisztikált történet volt, pláne, ha azt nézzük, hogy a könyvsorozat inkább kötődik a számítógépes játékok, mint a Sztrugackij-fivérek világához. (A regényről itt írtunk.)
A most megjelent kötet, a Végzetes álmok látszólag egyszerűbb, szerkezetileg csupaszabb, történetvezetésében sokkal egyenesebb, mégis rafinált és magával ragadó történet, mely egyszerre elégíti ki az akciót áhítók és a titkokban elmélyedni vágyók igényeit.
- Luxuslakásban farkaskutya sül a telefonkönyvekből rakott tűzön…
- Hazudik, aki azt mondja, nem hazudik
- Intelligens életformára bukkantak Európa mélyén
- Lenyűgöző a trilógiává terebélyesedett magyar sci-fi!
- Kitől tanulták a prágai örömlányok az orális örömszerzést?
- Látták a jövőt a Sztrugackij-fiúk? Vagy csak ábrándoztak?
A Zóna, mely a két Csernobili robbanás következtében jött létre, és ontja magából a szörnyeket, anomáliákat és különleges tárgyakat, nem csak a kincsekre vadászó és ezekkel kereskedő stalkerek mesés és veszélyekkel teli terepe, de a regényírók számára is kimeríthetetlen. A Zónában a természeti törvények és az emberi szabályok egyaránt értéküket/értelmüket veszítik, így az, ami ott megvalósul – túl azon, hogy sci-fi – maga a testet öltő szürrealizmus. Minden megtörténhet, s a regényírónak ezt a „mindent” („szinte-bármit”) kell regénnyé rendeznie. A Ház a Mocsárban a szereplőkre (Tüske, Doktor…) koncentrált, s a visszaemlékezések és álmok segítségével az ő múltjukat és motivációjukat mutatta be. Ezzel szemben a mostani regény, a Végzetes álmok sokkal inkább magára a Zónára koncentrál, s azt ígéri, hogy szereplőit a Zóna szívébe, az atomerőmű alatti központi jelentőségű bunkerba eljuttatva lerántja a leplet, s magyarázatot ad a megmagyarázhatatlanra.
Persze, ez nem jelenti, hogy a karakterek kidolgozatlanabbak lennének, sokat megtudhatunk a felfedezőkhöz kényszerből csatlakozó, Guppi nevű magányos stalkerről, s szinte mindent az Újságírónak nevezett magányos lényről, aki képességei és tudása miatt messze a halandó stalkerek fölött áll. Talán annyit elárulhatunk, hogy az újságíró (már) nem ember, hanem egy „izlom”, akiről a Doktor mesélt Guppinak:
„– Elmondta, ha szándékosan izlomot keresel, az életben nem fogsz találni egyet sem. Viszont, ha neki van szüksége rád, bármelyik fa mögül téged leshet. A Zóna többi teremtménye nem zavarja az izlom köreit, inkább nagy ívben elkerüli. Az is lehet, hogy a szörnyetegek pont azért nem zavartak minket útközben, mert egy izlom is van velünk. Láttad, ahogy, mielőtt elintézte volna a katonai stalkereket, a fegyverüket a falhoz vágta? Ezt pajtikám pszichokinetikának hívják. Ráadásul kiváló telepatikus és szuggesztiós készségekkel is rendelkezik. Király egy képességkészlet, mi?”
A csapat tagjai, amerikai katonák, klánokhoz tartozó stalkerek, és bicskának nevezett kezdő stalkerek folyamatosan hullanak a veszélyes út során, van, aki aknára lép, van, akit lelőnek, s van olyan is, aki zombivá változik… Az út végén természetesen akadnak, aki eljutnak a célig, s megtapasztalhatják, hogy milyen – mit ad – a Monolit, mely az egész Zóna szíve és központja.
Aki földönkívüliekre, náci bűnözőkre, ismeretlenekre a jövőből, latexbe bújtatott vámpírokra, fekete bundájú vérfarkasokra vagy tojásfejű mutánsokra számít, az rossz helyen keresgél. A Monolit valami egészen más, s egészen mást tud nyújtani…
Kalugin regénye, a sok vér és akció ellenére – vagy inkább azzal együtt? – jó kaland, sokat elárul arról, ami a Zónában zajlik, de ahogy azt tudhatjuk a több tudás még több kérdést szül. Ez nincs másként a Zóna területén sem.
