David Eagleman: Így múlik el… [Sum: Forty Tales from the Afterlives] – Latte/Metropolis Media Group, 2018 – fordította Németh Attila – 208 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5859-30-4
A halál (Halál?) és ami utána jön, örök és megfejthetetlen kérdés az ember számára. Olyasmi, amiről tudja, hogy nem tud semmit, s mégis furtonfurt ezzel foglalkozik. S jobb híján leginkább hisz. valamit. Némelyeknek a hit által vázolt lehetőségek megnyugvást adnak– persze ilyenkor ott a kérdés, hogy melyik vallás? és miért pont az?. Mások a teljes tagadásba menekülnek, vagy saját képzeteket gyártanak házi használatra. Haldokló nagyszülők ígérnek/fenyegetnek, hogy „fentről” majd figyelnek, s örökké velünk lesznek. De lássuk be, tudásunk az nincs, még akkor sem, ha könyvtárnyi irodalma van a témának.
- Van-e megnyugtató válasz a halál utáni élet kérdéseire?
- A XXI. századi túlvilágon sem áll meg az élet
- A legtöbbet vitatott kérdés, amiről semmit nem tudunk
- Amikor nevetünk a halál után – Íme a filmvilág gyilkos beszólásai
David Eagleman, az amerikai neurológus és tudományos ismeretterjesztő a szépirodalom eszközeivel nyúl a témához, és gazdagítja képzeletbeli túlvilág-könyvtárunkat. Sum: Forty Tales from the Afterlives már több mint harminc nyelven megjelent, és a siker nem a vakszerencse vagy a marketing műve, hanem az, hogy Eagleman rendelkezik valamivel, ami a túlvilággal foglakozók többségének nincs.
David Eagleman vicces. Halálosan humoros.
Már eleve az a módszer, amivel nekilát, egészen üdítő, hiszen negyven – egymáshoz semmiben nem kötődő – történetet írt arról, hogy milyen a túlvilág. S ráadásul a kötet akkorácska, hogy zsebben magunkkal vihetjük, mint eleink az imakönyvet. Ugyanakkor nem akar senkit semmiről meggyőzni, sőt – ha valamiről, akkor – arról akar meggyőzni, hogy nincs miről meggyőzni. A túlvilág kérdésének boncolgatása a szerző számára kaland, játék, szórakozás és szórakoztatás. És ez így van jól.
Az Így múlik el… című kötet igazi görcsoldó.
Lehetőséget teremt arra, hogy túllépjünk rögzült képzeteinken, s lazítva dogmatikus gondolkodásunk béklyóin egy kicsit kívülről tekintsünk magunkra. Persze, magunkra, hiszen a halál állítólag mindenkit érint – bár aki Eagleman könyvét olvassa, az (még) ebben sem lehet egészen bizonyos.
A túlvilági létet bemutató negyven novella negyven különböző (túl)világba kalauzolja el az olvasót, negyven lehetetlen lehetőséget mutat be, s egy türelmesebb világban ez lehetne negyven ígéretes nagyregény ragyogó kivonata is: egy önálló, negyven kötetes könyvár, ami elfér egy zakózsebben vagy egy női kistáskában, és nem követel többévnyi odafordulást, csak egészen apró figyelemmorzsákat. Közlekedés közben is fel lehet szippantani egy-egy novellát – persze, csak akkor, ha nem mi vezetjük a járművet, mert ez esetben könnyen megeshetik, hogy gyorsan megtapasztalunk egy negyvenegyedik verziót!
A történetekben új köntösbe öltöztetve megjelenik a vallási hagyomány a tudomány, a science fiction és a mese is. Több olyan is akad a negyven történet között, mely gondolkodásra, szembesülésre késztetheti az olvasót. És ez jó. A halál utáni életről való tudásunk minősége feletti gondolkodás már önmagában is javíthat az életminőségen. Lehetőséget teremt arra, hogy saját álláspontunkat megalapozzuk egy ilyen fontos kérdés kapcsán.
