Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Fehér Dávid Az intenzitás képei című esszéje a 80 éves Nádler Istvánt köszönti.
„A festés mint folyamat kérdését talán Dieter Honisch fogalmazta meg a legpontosabban, amikor azt írta, hogy Nádler „lenyűgöző termékenysége, az a tény, hogy szüntelenül fest, magában a festészet princípiumában gyökerezik. Nem az eredmény a döntő, hanem a festészet állandó folyamata”. Honisch szerint Nádler célja nem a kép, hanem a festészet maga: képei mind állapotképek, melyek a szüntelenül mozgásban lévő nagy Egész mint folyamat összefüggésében értelmezhetők. Ezért írja Honisch – némileg félreérthető módon –, hogy Nádler „festő képek nélkül”. A képnélküliség ebben az esetben korántsem azt jelenti, hogy ne alkotna Nádler lenyűgöző képeket, hanem inkább azt, hogy ezek a képek nem az alkotófolyamat végcéljai, hanem inkább stádiumai. Az életmű ennyiben – amint erre a művész monográfusa, Hegyi Lóránd is utalt – egyfajta „vizuális naplóként” is felfogható, amelyben számos festmény címe mindössze a készülés helyét vagy időpontját tartalmazza, és ennyiben egy állapotot reprezentál.
Mindez persze nem jár a kép leértékelődésével, hiszen szintén Hegyi fogalmazta meg találóan azt, hogy Nádler művészetében „a kép maga a legvégső intenzitásig fokozott élmény, amelyben konfliktusok és küzdelmek, keresés és megtalálás sűrűsődik össze”. Honisch kifejezésével, Nádler festményei „egzisztenciális fajtájú élményképek”. A Hét utolsó szó képei ennek a „legvégső intenzitásig fokozott” egzisztenciális élménynek adnak formát. Önmagukban is intenzívek, mégis egymás összefüggésében olvashatók, finom elmozdulások, módosulások hálózataként.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Kálmán C. György Atyafiú című recenziója Szöllősi Mátyás Simon Péter című regényéről szól.
„Kezdjük a címmel. A Simon Péter név egyrészt egyszerűen a főszereplő neve; az elbeszélő rendszerint Simonnak nevezi, s maga is így szólítja magát – míg környezete olykor Péterként szólítja meg. De hát – másrészt – erősen terhelt név ez: Jézus azon tanítványáé, aki halászból lélekhalásszá, az új hit elszánt terjesztőjévé, és később, a hagyomány szerint, az első pápává, Szent Péterré vált. Lehet, hogy túlértelmezés – ehhez az utóbbi Simon Péterhez van némi köze az előbbinek. Mint már a regény elején kiderül, Simon diakónus, akit püspöke vidékre küld, ott kell valamiféle lelki gondozói munkát végeznie, és lesz némi köze a tó vizéhez is… (Még nehezebb a kérdés, hogy vajon miféle rokonság fűzi ezt a főszereplőt Nádas Egy családregény vége című regényének Simon Péteréhez, akár a nagyapa legendájában, akár a regény jelenében megjelenítetthez…)”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Földényi F. László Az eleven halál terei című kötetéről két kritikát közöl a lap.
Darida Veronika: Térbe zártság:
„Az időtlennek tűnő színtér felett mintha egy kozmikus közönyű tekintet virrasztana, mely valószínűleg a szöveg legprovokatívabb mondatát is nyugodt szenvtelenséggel konstatálná: „Minden steril, minden csupa kő és márvány. Minden szabályos és rendezett. Akár egy krematóriumban.” Érintett olvasóként azonban feltehetjük a kérdést, vajon nem túl rövidre zárt ez az állítás? Párhuzamot vonhatunk ennyire eltérő terek között? Persze a szövegben, kétkedésünk legyőzésére, kezdettől fogva megjelennek az utópisztikus építészet negatív példái, mint a sztálini ötéves tervet dicsőítő „fény városa”, mely később összeomlik a bányák felett, vagy a hitleri megrendelésre készült Albert Speer-épületek.”
Keresztes Balázs: Megregulázhatatlan melankólia:
„A most megjelent vékony kis könyvecske, Az eleven halál terei mintha egyfajta „kimaradt jelenetek” gyűjteményeként követné a tavalyi kötetet. Mert bár az első végiglapozás során fel-felvillanó építészeti rajzok és városi látképek új tárgyterületet sejtetnek, a szemfüles olvasók már a Földényi által sokat (tehát nem csak az előző kötetben) idézett, Keatstől származó kifejezésre („living death”) felkapják a fejüket: itt bizony továbbra is a melankóliáról van szó… Földényi kedvenc festőjéről, Caspar David Friedrichről szóló könyve elején ezt olvassuk: „Vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne, gondoltam, és Friedrichet az utóbbiak közé soroltam be. Csalódva, hiszen várható-e segítség attól, aki maga is segítségre szorul?”
VERS
A versrovatban ezen a héten Csobánka Zsuzsa Emese és Lázár Bence András versei olvashatók. Lázár Bence András versei közül idézzük az egyiket:
Nekrológ
Csak jót, ezt mondja a néni a sarki közértben.
Csak jót, az öreg részegen és merészen.
Csak jót, az angolai textilárus zenélve.
Csak jót, portói horgász tőkehallal a kezében.
Csak jót, ezt mondja anyu a gyerekeit nézve,
Csak jót, testvérek körben és szegényen.
Csak jót, mintha nem loptak volna ki aprót
a zsebében. Csak jót, mintha nem itták volna el
soha előle. Csak jót, mintha nem lett volna
hamis hang a zenében. Csak jót, mintha nem mérgezték
volna meg a tengert egészen. Csak jót, mintha nem vert
volna el anyu egyszer sem. Csak jót, mintha nem gyilkolt
volna testvért testvérem. Csak jót.
Csak ezt, csak ezt
ne írjátok a végére.
PRÓZA
Benedek István Gábor, Berta Ádám és Nagy Gerzson prózája szerepel a héten, tárcatár: Szív Ernő.
Részlet Benedek István Gábor Mint a mókus fenn a fán – Egy politikai utazás jegyzetei című írásából:
„A Népszabadság titkárságán Radomir kollégámmal megkaptuk a Moszkva – Ulánbátor feliratú repülőjegyeket, a kiküldetésünk iratait, a hivatalos és a privát készpénzeket, de én még egy lepecsételt vastag borítékot is átvettem, amelyet a pártközpont külügyi osztályvezetője futárral küldött át a szerkesztőségbe. A címzett ugyan én voltam, de azzal, hogy a paksamétát át kell majd adnom a mongol párt központi bizottsága egyik, névvel megnevezett titkárának. Átküldött nekem még egy műanyag táskát is, elegáns lánccal és kulcsra záródó kis, jelképes lakattal. Végül mindehhez egy többnyelvű igazolás is tartozott, amelyet valamennyi jegykezelésnél fel kell majd mutatnom és le kell pecsételtetnem. Hogy egyszeri megbízatással én vagyok a magyar külügyminisztérium futára.”
TELEVÍZIÓ
Grecsó Krisztián Fasisztoid jellegű című kritikájában a Duna TV Fábry című műsoráról írt.
„A humor még ezeken a járhatatlan beszédzárványokon belül is lápos terület, hiszen ízlés kérdése, ha nem nevetünk is a másik viccén, dekódolni körülményes játék, mert képlékenyek a retorikai határok, és egyáltalán nem mindegy, hogy valami irónia vagy gúny. És az sem, hogy honnan nézve az, ami. Fábry Sándor önmagáról elnevezett műsora jó ideje a Duna TV-n megy, mi itt a 2012. február 24-i számban írtunk a showmanről utoljára, szigorúan és szomorúan, és akkor el is fogyott a témában a muníciónk, de most olyan értelmezői káosz alakult ki a humorista néhány mondata körül, hogy nem bírunk szó nélkül elmenni mellette.”
FILM
Báron György Bill Morrison Dawson City – A megfagyott város című filmjéről írt kritikát.
„Ami valaha izgalom és érzelem volt a vásznon, az egy évszázaddal később fájdalmas költészetté párolódik. Az eltűnt idő himnuszává. Valahol minden régi film ezt a melankóliát sugározza – Bill Morrison műve ily módon egészen közel került a mozizás lényegéhez. A megfagyott időről szól a pompásan eltalált kísérőzene is: Alex Sommers és az izlandi Sigur Rós jégbe dermedt, éteri üvegmuzsikája.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
