Jodi Taylor: St. Mary-krónikák 1-3.; Egyik átkozott dolog a másik után / Visszhangok szimfóniája / Második esély [Just One Damned Think After Another / A Symphony of Echoes / A Second chance] – Metropolis Media Group / Galaktika Fantasztikus Könyvek – fordította J. Magyar Nelly(1.) és Szente Mihály (2.,3.) – 376+336+336 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5628-42-9 / 978-615-5628-72-6 / 978-615-5628-89-4
Azt hiszem, Jodi Taylor sokkal rafináltabb szerző, mint amilyennek elsőre (és másodikra) tűnik. Az első kötet után azért is nem írtam róla, mert akármennyire jól is esett (túl jól), élt bennem a gyanakvás, hogy „ennél többről” kell szólnia a St. Mary-krónikáknak). Hihetetlenül könnyed, szellemes, szemtelen és laza volt az Egyik átkozott dolog a másik után, olyan volt olvasni, mint szabadesés közben körülnézni, amikor tudod, hogy mindenképpen „puhára esel”. Csak kapkodtam a fejem, s amikor beleütköztem a hátsó borítóba, akkor sem hagyott nyugodni a történet. Szinte kerestem, mi az, ami bosszant benne. Hol lehetne jogosan fanyalogni egy kicsit? Pláne, hogy a kötet elején vallomást tesz a szerző:
„Az egészet én találtam ki. Könyörögve kérek minden történészt és fizikust, ne köpjön le az utcán.”
S mert nem jutottam sokra fanyalgás-ügyileg, ezért belevetettem magam a második kötetbe: Na, majd a Visszhangok szimfóniájában nyakon csípem Jodi Taylort! Biztos, hogy találok legalább néhány diszharmonikus futamot abban a „szimfóniában”! Nem könnyű játékot űz, aki az idővel játszik, pláne nem könnyű a feladat, ha nem egyetlen korból indulnak az utazások, és nem egyetlen kor a célpont, ha a könyv főszereplőiről kiderül, hogy ők maguk sem ugyanahhoz a korhoz tartoznak:
„A Történettudományi Kutatóintézetnek dolgozunk, ami a St. Mary Apátságban működik, Rushford külterületén. Mi nem időutazunk. Az az amatőröknek való. Nem időutazók vagyunk, hanem történészek. Múltjárók. Mi »valós időben tanulmányozzuk a jelentősebb történelmi eseményeket«. Ez sokkal menőbb. Többé-kevésbé önállóak vagyunk, de a felettes szervünk a Thirsk Egyetem, ahonnan a pénzt kapjuk.”
– olvashatjuk a második kötet elején az összefoglalóban (mert a szerző ügyel arra is, hogy az is naprakész legyen a sztoriból, aki az első kötetről lemaradt). A tempó a Visszhangok szimfóniájában is fergeteges, ahogy a szerző humora is változatlanul élénk – néhol meghökkentően erős, máshol egyszerűen csak szókimondó.
- Lenyűgöző a trilógiává terebélyesedett magyar sci-fi!
- Kitől tanulták a prágai örömlányok az orális örömszerzést?
- Látták a jövőt a Sztrugackij-fiúk? Vagy csak ábrándoztak?
Furcsa szokatlan hangvétel: mintha egy megzabolázhatatlan tini szabadulna rá egy írógépre, hogy elmeséljen mindent az időről. Mégis, ahogy haladunk előre – van értelme egy időutazós könyvben „előre haladni” az időben? – mintha komolyodna a történet. S mert az intézet létét is veszély fenyegeti, a humor mellett/mögött megjelenik valami sötét feszültség. Ettől a könyv nem kevésbé vicces, de testesebb, a figurák elkezdenek kilépni a sablonok közül, sokszínűvé, életszerűvé válnak. De vajon meddig folytatható ez az út?
- Aki a múltat piszkálja, az a jelennel babrál!
- Luxuslakásban farkaskutya sül a telefonkönyvekből rakott tűzön…
- Hazudik, aki azt mondja, nem hazudik
- Intelligens életformára bukkantak Európa mélyén
A Második esély, bár mindent átformáló humorban most is bővelkedik, mégis kicsit – kicsit??? – súlyosabb vizekre evez. A főhős is sokat komolyodott, élethelyzetei sokkal mélyebben megéltek (talán maga a szerző is változott a kötetek között eltelt idő alatt). A történet jelentős része Trójában játszódik, és a város képe sokkal alaposabban kidolgozott, mint a korábbi kötetek helyszínei. Ráadásul, meglehetős fantáziáról tanulságot téve, a szerző újraírja a trójai ostrom történetét, s átformálja a Homérosztól szerzett tudásunkat. Nem csinálja rosszul. Közben olyan tragikus eseményeket is teremt, melyekről más nem lehet „aaanyira könnyedén” mesélni, de szerencsére az időutazás segítségével helyükre kerülhetnek a dolgok. Még akkor is, ha az a hely nem az, ami a megszokott, még akkor is, ha az olvasó teljesen másra számít. Kifutásában olyan az egész, mintha egy trilógia záró köteté olvasnánk. (Persze, azért az egy kicsit lehangoló lenne.) Ráadásul – bár elképzelni nem tudom, mi történhet még, tudható, hogy a történet számos köteten át folytatódik. A könyv utolsó szavával egy új történet indul:
„Meneküljön!”
