Ivana Trump: Így éltünk mi / A Trump család sikerének titka [Raising Trump] – Partvonal Könyvkiadó, 2018 – fordította László Zsófia – 334 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5783-20-3
Nincs olyan bekezdés a könyvben, amiben szimpatikus lenne Ivana Trump. Talán éppen ezért – ezzel együtt? esetleg ennek ellenére? – letehetetlen. Idegborzoló, mint a legdurvább horror, miközben nincs benne semmi, ami sértené a közízlést. Lehet, hogy csak – csak? – a kisember szükségszerű húzódozása utasíttatja el velem ezt a pénzen növelt személyiséget, de nem hiszem…
- Hibbant bohóc vagy korszakos zseni az USA elnöke?
- Brigitte Bardot rávette Trumpot egy törvény átgondolására
- A legjobb karikatúrák a Trumpizmus kiállításról
- Konzumnő volt-e Melania Trump modellkorszakában?
Ivana Trump megtestesít valamit, amit a világnak ebből a sarkából egészséges ember nem nézhet jó szemmel. Persze, sok dologban őszinte, hiszen megteheti, de talán még ennél is több olyan dolog van, amit maga is elhisz. A könyv első három fejezete a csehországi gyermek- és ifjúkor éveivel foglakozik, mégis olyan közhely- és kliségyűjtemény, mintha olyan valaki írt volna, aki hatalmon pöffeszkedő komcsikat csak amerikai filmekben látott. A tényeket tekintve biztos nem nyúl mellé, de a szemlélet… nagyon amerikai.
„A kommunista Csehszlovákiában nőttem fel. A titkosrendőrség szüntelenül figyelt bennünket. meghatározták, mint ehetünk, hol dolgozhatunk, hogyan gondolkodhatunk. Azért jöttem az Egyesült Államokba, hogy megtapasztaljam a szabadságot és a korlátlan lehetőségeket. Azt viselem, amit akarok, és ebbe senki sem szólhat bele.”
Ahogy a Trump családba való bekerülés és a Trumpok között eltöltött évek leírása is olyan, amilyet önmagában a vagyon nem okozhat, ehhez valami több – valami kevesebb? – kell. Talán éppen ez a Trump család igazi titka: a díszletélet megtöltése díszlettartalommal. Ivana Trump élete a valóság meggiccsesítése. És a giccs dicsőítése!
„Ne bánj meg semmit! Én csak egy valamit bántam meg. A ’80-as években Andy Warhol meg akarta festeni a portrémat. Donald azt mondta, nem, így nem lett belőle semmi. Eszméletlen összeget érne az a kép manapság! Ezt leszámítva nem bántam meg semmit.”
Pedig, a sorok között itt-ott néha úgy tűnik, mintha szimpatikus is lehetne. Mintha a gyerekneveléssel, a nevelési elvek megválasztásával valamiféle konkrét célt, mélyebb tartalmat szeretett volna a gyerekei életbe vinni. Mintha emberséget és tartást akarna közvetíteni, miközben unos-untalan kiderül, hogy a cél a környezetnek való maximális megfelelés/megfeleltetés. Erről szól a jótékonykodás is. A feleslegtől való megszabadulás praktikus gyakorlata. Persze, nem nyíltan kimondva, de a sorok között minden szinten.
„…az ajándékhegy olykor abszurd magasságúra nőtt. Családi hagyomány volt, hogy együtt átnézzük a játékokat, a sportfelszerelést, a ruhaneműt és a társasjátékokat, majd különálló halmokba rendezzük őket. Az egyik halom a megtartandókból állt – ezeknek nagyon örültek és érdekelték is őket. Az az évi menő (divatos) játékok duplumai (vagy triplumai), amelyekből vagy volt már nekik, vagy egyet sem akartak, az adományozásra szánt kupacba kerültek. A helyi jótékonysági szervezeteknek, például az üdvhadseregnek, a Vöröskeresztnek vagy a vakokat és gyengén látókat segítő szervezeteknek adtuk. Mindegyik gyerekem megtartotta az adományozás gyakorlatát…”
S hogy miért kell mégis elolvasni ezt a könyvet?
Mert ebben a töménységben, ilyen nyíltsággal nem találkozhatunk ilyesmivel. Még nem. Mert bár vitathatatlan, hogy Magyarországon is kezdenek hasonló tendenciák hasonló embereket kitermelni, de itt még nem a gazdasági sikert követi a politikai, hanem fordítva. Ebből pedig az következik, hogy a nyíltságra még jó ideig nem számíthatunk. Addig maradnak a növekvő alapterületű ingatlanok, a mások vadászkastélyai, az ajándékba kapott vadászatok…
