Fáradhatatlanul rótta Trieszt tengerpartját a nyolc éves Leonor Fini koponyák és csontok után kutatva. Kincseit aztán beállításként használta fel csendéleteihez: akkoriban kezdett ugyanis festeni. A szerb, német, spanyol és olasz felmenőkkel rendelkező, Argentínában született művész vallási fanatikus apja elől Triesztbe menekült olasz édesanyjával. A férfi többször megpróbálta elrabolni a kis Leonort, aki, hogy megtévessze apját, fiú ruhába bújt. Szokása felnőtt nőként is megmaradt, sőt. Nemcsak férfi ruhát viselt előszeretettel a partikon, hanem tollból, bundából, és bőrből készített, általa kreált jelmezeket, fejdíszeket és maszkokat, amelyekre később felfigyelt a divatvilág is.
TINÉDZSERKÉNT HULLAHÁZBAN TANULT RAJZOLNI
Két hónapon át feküdt kötéssel a szemén a tinédzser Leonor Fini, egy reumás eredetű betegség miatt: ez az időszak állítása szerint később hozzájárult festőkarrierjéhez. Akkoriban ugyanis rákényszerült, hogy kizárólag képzeletét használva alkossa meg fantáziavilágának különös lényeit: madártollal borított meztelen istennőket, kígyótestű sziréneket, félmeztelen, szoborszerű szfinx-boszorkányokat, macskadémonokat vagy éppen egymást kielégíteni készülő nőket.
Noha tradicionális módon, intézményesített kereteken belül soha nem tanult festeni – három különböző általános iskolából csapták ki „botrányos viselkedése miatt”, így művészeti képzés szóba sem jöhetett –, rendszeresen látogatta a helyi hullaházat, ahol lelkesen készített anatómiai vázlatokat a tetemekről. Emellett szenvedélyesen bújta nagybátyja mesés könyvtárának művészeti albumait, tinédzserkori kalandos utazásai során pedig szorgosan másolta a nagy mesterek munkáit Európa legjobb múzeumaiban.
AZ ELSŐ NŐI MŰVÉSZ, AKI FÉRFIAKTOT FESTETT
A kemény munka korán meghozta gyümölcsét: 17 évesen nyílt meg első kiállítása Milánóban, az akkor még műkereskedőként dolgozó Christian Dior galériájában. Ezután rendszeresen kapott felkéréseket portrék megfestésére.
1931-ben Párizsba költözött, így együtt mulathatott a kor jelentős művészeivel: René Magritte-tal, Salvador Dalíval, Max Ernsttel, Man Ray-jel, Paul Éluard-ral, Jean Cocteau-val és Giorgio de Chiricóval. Noha ő maga saját bevallása szerint soha nem tartozott a szürrealisták csoportjához, mégis rendszeresen kiállított velük, többek között 1936-ban Londonban és a New York-i MoMA-ban is. Ezekben az években kötött továbbá barátságot olyan jelentős művésznőkkel is, mint Leonora Carrington, Meret Oppenheim, Remedios Varo, Dora Maar és Dorothea Tanning.
A gyakran álmaiból inspirálódó Leonor Fini volt az első ismert női művész, aki férfiaktot festett 1942-ben. Képein azonban főként domináns, magabiztos, a férfiakat is uralni képes nők elevenedtek meg: noha sajnos még napjainkban is főként a férfiak uralják a művészeti terepet (is), akkoriban ez még inkább igaz volt.
Mi sem szimbolizálhatná ezt jobban, mint az alábbi, Dalítól származó idézet:
„Az lehet, hogy az egyik legjobb. De a tehetség a herékben rejlik.”
– mondta egyszer leereszkedően a nőverő művész Fini munkáiról. Nem csoda hát, hogy a független és karizmatikus feminista művésznő nem egyszer összekülönbözött vele. Csakúgy, mint a köztudottan nőgyűlölő André Bretonnal, aki szentül hitte, hogy a nők egyszerűen nem képesek központi, vezető szerepet betölteni a művészetben.
Sokan ráadásul „a női Dalíként” emlegették Finit, ezt a címkét azonban, mint ahogyan minden mást is, kategorikusan visszautasította.
MŰVÉSZ ÉS MÚZSA IS VOLT EGY SZEMÉLYBEN
Élete végéig 17 perzsa macskával, két szeretővel és két asszisztenssel osztotta meg filmbe illő, színházi kellékekkel díszített párizsi műteremotthonát a különc életmódjáról ismert, biszexuális művésznő. Huszonnégy évesen majdnem hozzáment egy olasz herceghez Párizsban, a frigy mégis meghiúsult Leonor miatt. Habár a házasság intézménye soha nem vonzotta, egy nagyon rövid időre, 1941-ben mégis hozzáment egyik szeretőjéhez, Federico Venezianihoz. Ezt leszámítva azonban sokkal szívesebben élt együtt több férfival, mint hagyományos párkapcsolatban. Két állandó partnere, a festő, Stanislao Lepri és az író, Constantin Jelenski (Kot) mellett rendszeresen tartott szeretőket.
Számtalanszor állt modellt fotós barátainak is, úgy, mint Lee Millernek, Dora Maarnak, Henri Cartier-Bressonnak, Brassaï-nak vagy éppen Man Ray-nek. Gyakran azonban barátai is múzsájává váltak: portrén örökítette meg többek között Leonora Carringtont, Meret Oppenheim-ot, egykori szeretőjét, az író André Pieyre de Mandiargues-ot és Jean Genet-t, a világhírű balerinát, Margot Fonteynt, valamint az Oscar-díjas, olasz színésznőt, Anna Magnanit.
TÖBB MINT HETVEN DARABHOZ TERVEZETT JELMEZT
Porig akarta égetni a párizsi Marigny színházat a vehemens természetű Fini, amikor meghallotta, hogy Margot Fonteyn nem akarja viselni a Les demoiselles de la nuit című darabhoz, a neki készített, különleges macska maszkot. A fenyegetés megtette hatását, így végül az 1948-ban bemutatott előadásban, az Agatha szerepét játszó balerina a Fini által tervezett maszkban lépett fel.
Bridget Bardot-t és Maria Callas-t azonban már nem kellett megfenyegetnie, sőt. Ők maguk kérték fel a művésznőt ruhakölteményeik megtervezésére.
1946 és 1969 között több mint hetven, a Párizsi Opera, a milánói Scala, és a New Yorki-i Metropolitan Opera (Met) műsorán futó darabhoz tervezett jelmezeket. Annak ellenére, hogy botrányt okozott Oskar Panizza egyik darabjához készített erotikus ruhadarabjaival, a legjobb színpadi dizájnért járó, 1969-es kritikusok díját mégis ő nyerte el. A filmipar is szerette egyedi kosztümjeit: Fellini 8½ című filmjében, John Huston Séta szerelemmel és halállal című drámájában, valamint Renato Castellani Rómeó és Júliájában is feltűnnek kreációi. Leonor Fini kifinomult stílusára a parfümipar is felfigyelt: Elsa Schiaparelli Shocking elnevezésű parfümös üvegét ő tervezte, amely később Jean Paul Gaultier ikonikus, női torzó alakú parfümös üvegeit ihlette. Dacára annak, hogy jelmez- és látványtervezőként továbbá számos szépirodalmi kötet illusztrátorként is megállta a helyét, Fini elsősorban mégis festőnek tartotta magát.
Élete végéig számtalanszor szerepelt műveivel csoportos és egyéni tárlatokon: 1927-től egészen a haláláig minden évben kiállított. És habár Leonor Fini egy ideig kora egyik legismertebb művésze volt, a 60-as évektől mellőzni kezdték, végül pedig ugyanaz a sors várt rá is, mint a legtöbb női művészre: a feledés.
