2017. december 4, hétfő
Holnap van Éva szülinapja, és bár megbeszéltük, hogy nem veszünk egymásnak semmit, és erre az utóbbi napokban Éva többször nyomatékosan fel is hívta a figyelmem, persze fogok neki venni valamit, csak még nem tudom, micsodát. Ha nem ad valami konkrét útmutatást – mondjuk: szülinapomra kérek egy fülbevalót, ilyet, mint ez, csak a gyöngy ne legyen mereven rögzítve, hanem fityegjen – akkor általában nagy bajban vagyok. Szereti a táskákat és a cipőket, de sose tudom eltalálni, melyiket. Ha megállunk egy-egy kirakat előtt, és én megpróbálkozom kitalálni, hogy neki melyik tetszik, csúnya kudarcokba tudok belefutni.
„Aaaaaz a táskaaaaa? Úr isten, ezek szerint te nem is engem szeretsz, ha azt hiszed, hogy egy ilyan táska tetszik nekem!!!” Aaaaaz a cipő…!!!!? Undorító!!!! Melyik feleségeddel keversz te engem össze?”
Eddig még nem sikerült tehát kiszaszerolni azt az algoritmust, ami alapján a véletlenszerűen elé kerülő cipőkből és táskákból kiválasztja a neki tetszőt, de még nem adtam fel, hátha tíz, vagy húsz év múlva már a birtokomban lesz a titok nyitja. A sálakkal és az ékszerekkel viszont már sokkal jobban állok, ott már elég bátran választok és majdnem mindig sikerrel is járok, talán azért, mert ezekből egy-egy féle tetszik neki: a fehérarany igazgyöngyös fülbevaló, ami fityeg, és az üde színű, semmiképp se drapp vagy szürke vagy fakó földszín sál, lehetőleg virágokkal (de nem pillangókkal). Persze a legnagyobb király akkor lennék, ha valami igazi meglepetéssel állnék elő, ami sem nem sál és sem nem fülbevaló, hanem valami különleges, mégis találó, szükséges, de mégis felesleges, egyszóval: meglepetés. Erre azonban kevés az esély: tévedés – vagy inkább balga, méla hit – azt gondolnom, hogy vannak még a világban dolgok, amiket nem ismerek. Jó lenne, ha lennének, de valószínűleg nincsenek. Úgyhogy ma is biztonsági játékot játszom, ezeket veszem célba, és van a projektre több mint négy órám és egy köteg szép, ropogós, piros százjüanosom. Délelőttre kimenőt kaptunk, délután háromkor van találkozónk a szálloda előtt, és az is kapóra jön, hogy Évának le kell adnia a naplórészletét a wmn.hu-nak.
Úgyhogy a nyakamba veszem a várost. A fő célpont Hugyecz (pontosabban Hudec – elvégre itt így ismerik, Magyarországon meg sehogy) Park Hotelje, az út a belvároson át vezet, úgyhogy nem aggódom, fogok-e megfelelő üzleteket találni. A Shaanxi utcán indulok észak felé. A reggel párás és langyos: ez az a pára, amit a tengertől távoli kis lapályunkban, amit a hazámnak tudhatok, sosem lehet megtapasztalni. Ez a pára tágas és üde, nem lenyom, hanem felemel, nem összeszorítja, hanem kitágítja a tüdőt. A távolság és a tágasság csalogató illatával van tele, utazásra és kalandra hív; míg az otthoni pára beleprésel a lakásba, és még azt a kevés távlatot is elveszi, amit legalább a napfényben élvezni lehetett. Nem győzöm csodálni, milyen izgalmasan illeszkedik az art deco és az eklektika a felhőkarcolókhoz: nagy szerencséje van a városnak, hogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes években megúszta a lakótelepépítést, így most két üde és szabad korszak stílusa találkozik. Sőt: amiről az art deco álmodozott, az a tiszta és felszabadult modernség, édesgyerekét pillanthatja meg a ledfényben fürdő acél- és üvegtornyokban. Ebben a városban semmi nincs, ami a Kelet-Európában megszokott és meggyűlölt szocialista betonépítészetre emlékeztetne, ezért is érzem annyira felszabadultnak és könnyűnek benne magam. A diktatúra, a kommunizmus, a Kulturális Forradalom őrjöngése a város testén nem hagyott mély nyomokat: amiket pedig a lelkén hagyott, azt csak alaposabb ismerkedéssel lehetne kikutatni.
Az utcán szerencsére rengeteg a kisbolt, mintha egyenesen a feleségüknek szülinapi ajándékot kereső férjeknek tervezték volna, egymást érik a divat- ékszer- és táskaüzletek, de annyi a sál meg az ékszer, hogy alig jutok egy döntés közelébe, egy következő kirakat megint elbizonytalanít. Hogy esélyt adjak annak is, hogy esetleg olyasmire bukkanok, ami magamtól nem jutott volna eszembe, benézek néhány tea- és különleges ginzengeket és gyógygyökereket – meg gombákat árusító üzletbe, de ezekkel, bár érdekes és szokatlan dolgok, az a baj, hogy ajándéknak mégsem alkalmasak. Egy csomag gyógygombával azért talán mégsem kellene meglepnem. De sebaj – láttam sál- és ékszerboltot eleget, ha az odaút mégsem tartogat felfedezést, majd a visszaúton megfog a biztonsági játék hálója.
Már 11 óra van, amikor megpillantom a Park Hotel épületét. A vörösesfekete torony, mely valaha a legmagasabb sanghaji épület volt, különleges méltósággal áll a háromszor-négyszer magasabb tornyok között, mint egy megtöpörödött dédapa 100. születésnapján a hústorony dédunokák körében. Megdobban a szívem, mintha egy halottnak hitt ismerőst pillantanék meg az utcán. Olyasféle érzés ez, mint amikor Rio de Janeiroban Bartók-koncertet hirdető plakátot pillantottam meg. Olyan kevés hazámfia jutott el a nagyvilági ismertségig, hogy nem tudom magam kivonni ennek az érzelmi hatása alól. Meg Hugyecz-cel kapcsolatban az is ott van, hogy egy csomó okom van arra, hogy személyesen közel állónak érezzem magamhoz. Ott van mindjárt az, hogy a BME Építész Karán végzett, a Petőfi híd (ami akkor még persze nem létezett) mellett, a Duna parton, ahol a gyerekkoromat töltöttem: az Egri József utca a kar épülete mellett fut ki a Dunára. A hadifogságot épp úgy megjárta, mint Jancsó nagyanyám apja, s végül abban a Los Angelesben telepedett le, amely Jancsó nagyanyám kedvenc városa volt, s ahová oly boldogan utazott a barátnőjéhez, s ami aztán így gyerekkori álmodozásaim fő célpontja lett. Úgyhogy megilletődötten tapogatom az épületet, és hát mit tehet ilyenkor az információs globalizáció gyermeke: leszelfizem magam vele. Amikor minden szögből és irányból végzek, járok még egy kicsit előtte fel-alá. A mellette lévő bankba épp pénzszállító érkezik, géppisztolyos őrök trappolnak elő. Ösztönösen zsebre dugom a kamerát.
Amikor hazafelé megyek, még akkor is azon gondolkodom, milyen mélyen van kódolva bennem ez a reflex, a félelem az erőszakszervektől; pedig már igazán lett volna időm leszokni róla. Mikor elhagyom az utolsó varázsgomba- és ginzengboltot, és hiába kutatok a szememmel a különböző ajándékboltok kirakataiban valami olyasmi után, ami újdonság lehetne, végül eldöntöm, hogy marad a biztonsági játék és az út elején látott sálak közül fogok végül választani. Végül is valahol legbelül tudtam, hogy úgyis ez lesz, de még mindig nem tudok lemondani arról, hogy egyszer csak elém kerül valami olyasmi, amiről eddig sejtelmem sem volt. Istenem, bárcsak. Bárcsak egyszer.
A sál aztán, amit végül megveszek, persze gyönyörű. Az eladó rám akar tukmálni egy szatyrot, nagy nehezen lebeszélem róla, és a sálat a kabátom belső zsebébe rejtem. Majd csak adódik lehetőség, hogy észrevétlenül eldugjam valami biztonságos helyre a szobában holnap reggelig.
Amikor visszaérek, Éva már elégedetten pakolászik: befejezte az anyagot a wmn.hu-nak, el is küldte, már sétált és evett is odalenn, én a fürdőszobában az egyik üres fikba rejtem hangtalanul a sálat, aztán lemegyek az utcára kajálni. Találok nem messze egy vendéglőt, édes-savanyú disznót eszem és gombát. Erősen gondolkozom egy sörön, de aztán inkább lemondok róla, hosszú lesz a délután.
A találkozóra a sanghaji írókkal a Hugyecz tervezte gyönyörű, kétszintes eklektikus villában kerül sor, Liu Jisheng mágnás egykori villája szerelmi ajándék volt az imádott feleségnek, Liunak (ez az információ szíven is üt, amikor a fürdőszoba fiókjába rejtett sálra gondolok.) A Kulturális forradalom képromboló hevét a kecses nimfa egy bátor kertész jóvoltából élte túl, aki elrejtett a komcsi őrültek elől. A villa a Gellérthegyen ugyanúgy állhatna, mint Berlinben, a Wannseenél. De most épp itt áll Shanghaiban, előtte pálmafák, egy kecses szökőkút nimfával. Fényképezkedünk a többiekkel, Jerry annyira keresi a megfelelő szöget a képhez, hogy majdnem beesik a szökőkútba, Yara vágja a pofákat, mert amikor fénykép készül, mindig szét kell válniuk Gustavóval, nem lehet még annyira publikus ez a szerelem. Aztán odabenn, a földszinti nagyteremben a szokásos koreográfia szerint zajlik minden. A Shanghaji Írószövetségtől Ye Xin elnököl, mindannyian kifejtjük magvas gondolatainkat a „Trawel of literature, city and memory” témakörben. Én arról beszélek, hogy az utazás az irodalom alapmetaforája, utazás a térbeli vagy a pszichikai ismeretlenbe, s hogy minden szívemnek fontos regény erről szól, de hát mi másról is szólhatna. Beszélek az Odüsszeiától az Isteni színjátékon át az Érzelmek iskoláján keresztül Orhan Pamukig mindenről. Mr. Hunter derekasan fordítja a szavainkat kínaira.
Három órás tanácskozás után átsétálunk egy roppant elegáns étterembe, ahol a pekingihez képest visszafogottan fűszerező sanghaji konyha egyik Michelin-csillagos séfjétől kapunk pompás leckét. Este a szállodában ellenőrzöm, a helyén van-e még a sál, és a CGTN-en bámulva a propagandahíradót, édesen elalszom.
