A bevezetőt írta és az interjút készítette: Kovács Dalma
Megéreztem én ezt már akkor is, mikor a sorai fölött borzadoztam. Mert Birgül sorai borzasztják az embert, minden betűvel egy újabb mázsa nehezedett a vállamra. Úristen, ez a fiatal nő honnan szedte ezeket a mázsákat!? Sok ez, mégpedig annyira sok, hogy éreztem, túlmutat rajta.
Mit élt át Birgül, ami még az apja halálánál is borzalmasabb?
Néhány törökországi esemény 1980-1984-ig: 1 millió ember letartóztatása, 1 millió 683 ezer személy nyilvántartásba vétele, 230 ezer állampolgár börtönbüntetésre ítélése (közülük 100 ezer „szervezeti tag” volta miatt), 7000 halálbüntetésből 517 végrehajtása, a 17 éves Erdal Eren felakasztása, 14 ezer személy állampolgárságtól való megfosztása, 30 ezer dolgozó „kifogásolható” ürüggyel való elbocsátása, ugyanennyi személy disszidálása, hivatalos dokumentumok szerint 171 ember megkínzása majd meggyilkolása, és további több ezer hivatalos adatokban nem szereplő, névtelen halál, testi-lelki megnyomorítás, életfogytiglani börtönbüntetés… A Metris, Mamak, Diyarbakir típusú nagy börtönök új pszichológiai és fizikai kínzási módszerek alkalmazására szolgáltak. Cél, a politikai foglyok értéktelen, hitetlen, identitásnélküli, emberi korcsokká tétele. 14-en belehaltak a kínzások elleni éhségsztrájkba, több tucat fogoly – tiltakozásképp – élve felgyújtotta magát. 300 újságíró támadást szenvedett el, három pedig gyilkosság áldozata lett. 13 jelentős újság ellen 303 pert indítottak, az újságírókat összesen 3315 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélték, továbbá 23667 szervezet működését betiltották. 49 tonna újság, magazin és könyv „kifogásolható” címkével megbélyegezve „megsemmisítődött”, 937 film a betiltottak listájára került és… megszületett Birgül Oğuz.
Én csak az utóbbit tudtam, meg azt sejtettem Birgül könyvéből, hogy akkortájt voltak behúzva a függönyök és mászkáltak viperák, ezerlábúak fel-alá, és mindez „ezerkilencszáz szeptemberéhez” kötődik… ami… még mindig nem tudom, hogy mi, pedig már napok óta gondolkozom rajta, az ezerlábúak meg eszeveszetten rohangálnak a fejemben. Erős összpontosítással sem vagyok képes rájönni, hogy pontosan mi és mikor történt, csak abban vagyok biztos, hogy valami kimondhatatlanul iszonyú… Ez a megfoghatatlanság kitágította a teret és a meg nem nevezett borzalom lebegett felettem, bennem, körülöttem… de még mindig csak iszonyodni tudtam, szavaim nem voltak.
A kollektív gyász 23 évesen
Felhívtam Banut, mert ő az én „belső emberem”. Ő török, és bármikor készségesen felnyitja előttem országa kollektív memóriáját, enged benne tapicskolni, hüledezni, vérző sebeket feltépdesni…
A függönyök mindig behúzva, mert kinn viperák és ezerlábúak vannak.
– olvastam fel Banunak, amire ő azt felelte, hogy mindent ért, és elkezdett „emlékezni”… (Banu mindössze 23 éves.)
Szegény ház. Cserépkályhával fűtenek. Ciánkékek a falak. Sötét ház. Dívány biztos van benne. Óvatosan leskelődnek ki az ablakból. A függöny vastag anyagból készült. Abban az időben mindenki így élt. Igazából nem is szegény, akkor ez volt a megszokott. Birgül családja baloldali. Nincs vallási meggyőződésük. Állandóak az összecsapások. A szomorúság súlya nehezedik rá ezekre az otthonokra. Gyerekkoromban gyakran megfordultam ilyen házakban, mindig a múltat idézték. Mintha csak abból állna a világ. Ott értettem meg, hogy nem lehet ennyi az élet! Ezen kívül van más is, kell, hogy legyen! Türkizre mázolt falak, kapu… mintha árva lenne a ház… nem szeretem. Szegénység, múlt… Lehet, faluban éltek, vagy talán Isztambul külvárosában.
Akkoriban az embereknek semmijük sem volt, csak az ideológiájuk. Nem tudom, ezt hogyan fogalmazhatnám meg… „Gyere menjünk, ott nacionalisták vannak!”, „A baloldali diákok most mennek az egyetemre, siess!”. Nincs telefon, állandó a felfordulás. A sarkon találkoznak. Összezsúfolva, kicsi házakban élnek az emberek.
Minden pillanatban kitörhet a harc. Kijárási tilalom van. Az egyetemeken folyamatosak az atrocitások. A szülők rettegnek, nehogy gyermekeiket elragadja valamelyik ideológia. Úgy terjedt az akkoriban, mint a tűz. Nézd meg a Babam és Oğlum (Apám és fiam) című filmet! Ott egy állapotos nő a puccs estéjén szül. Férje lélekszakadva vonszolja végig az utcán vajúdó feleségét, de egy árva lelket sem talál. A nő az utcán szül, és életét veszti. Az apa nem képes felocsúdni a tragédiából, később a fiával falura költöznek, mindentől és mindenkitől távol. Az ez és ehhez hasonló sorsok észveszejtően fájdalmasak. Én a szívemben érzem. Ezekkel az emberekkel együtt élve te is érezheted.
A 2000-es évektől nyugodt nagyjából az ország. Most már arra törekszünk, hogy minden a lehető legmodernebb legyen. A puccs időszakát átvészeltek azt mondják, ha megkívánsz valamit, vedd meg, tessék, vidd a 10 lírát, ne vonj meg magadtól semmit. Sokat szenvedtek, nélkülöztek. Na, ezért legyintenek sokat a törökök… Nem akarnak most is így élni, a gyerekeiknek pedig végképp nem kívánják ezt. A ‘80-as években nagy dolog volt gyárban dolgozni, nem mindennapi lehetőség. Nyilván ma már szó sincs erről: kapitalizmus van. A mélyszegénység után úgy tűnik, mintha ragyogás következne. Persze, még mindig rengeteg a szegény. Elvégre a kapitalizmus elszegényít. De a régi szegénység már nincs. A „puccs-szegénység” elmúlt.
A puccsot megélt generáció teljesen más: szinte kivétel nélkül lelki sérültek. Birgülnek nehéz lehet feldolgozni az eseményeket. Az apámban is megvan ez… Annak ellenére is, hogy Trákia területe valamelyest el van szigetelve a külvilágtól. Az általános iskolai tanítómban is megvolt. „Két testvéremmel ugyanazt a cipőt viseltük felváltva. Annak ellenére, hogy hat lyuka volt, az elnyűvésig hordtuk” – mondta évekkel ezelőtt. Ez a hat lyuk nagyon bennem maradt. Nem egy világvégi faluban, hanem Isztambulban élték meg ezt az ínséges szegénységet.
Annyira súlyos, amiket Birgül ír! Ebben a nőben túlteng a baloldali ideológia. A baloldaliak sokkal meghurcoltabbak, elnyomottabbak. Nekik nehezebb. Nincs vallási meggyőződésük. Muszáj valamiben hinni.”
A kollektív gyász 41 évesen
1980-ban Dilek négy éves volt. Rendőr apját Batmanba helyezték a ’80-as években. Az akkori Batman terror sújtotta, falusias jellegű település. „A bérház tulajdonosa, ahol laktunk, igaz kurd hazafi volt.” – emlékezik Dilek. „Mindenki gyanakvóan közeledett a másikhoz, de magam sem értem miképp, valahogyan mégis egy népként védtük, segítettük egymást. Tisztán emlékszem arra, amikor a terroristák rálőttek a házunkra. Nem volt elterjedt a tévé. Minden este összegyűltünk egy szomszédnál és hosszan elbeszélgettünk. Mindenki tudta a másik búját-bánatát. A szomszédod a legjobb pszichológus alapon, képzeld, nem volt depresszió! Batmanban, és szinte minden kisebb településen gyenge volt az infrastruktúra. Emlékszem, ha egyszer belesüllyedt a csizmám a sárba, alig lehetett kiszabadítani.
Kurd vagy török? Igazából ennyire nehéz időkben teljesen mindegy. Egyszer robbantás történt egy olajfinomítóban és a mérges gázok elől mindenki próbált magasra menekülni. Apám dolgozott, anyám, Esra testvérem és én otthon voltunk. Egy idegen család fogadott be minket az otthonába. Így tudtunk összekovácsolódni a bajban. Az anyagiak szempontjából embert próbáló időszak volt: kenyérért, cukorért, olajért sorokban várakoztunk és az alapvető élelmiszerekhez is méregdrágán jutottunk csak hozzá.
Bizonyos értelemben a ’80-as években Törökország levetette páncélját. A TRT (Török Állami Rádió és Televízió) egyeduralma megszűntével különböző nézeteket hirdető, sokszor propaganda célú magánadók kezdtek adást sugározni. Lassacskán, a színes tévé megjelenésével és falvakba való betörésével megváltozott az emberek világképe. A ’80-as évek legviccesebb jelenségei a ruhák. Hála az égnek, én akkor gyerek voltam, így nem kellett azokat a maskarákat magamra öltenem! A legfontosabb történés persze a puccs. Annak ellenére, hogy egy katonai puccs minden országban csak visszafejlődést és negatív következményeket szül, Törökország egy része pozitívan állt hozzá a puccshoz. Úgy gondolták, bármi jobb annál, ami előtte volt. A jobb és baloldaliak véres összecsapásainál, a káosznál… Kiszámíthatatlan, hogy ki mire dühös, kinek mi az érzékeny pontja. Néhányan igazán mindannyiunkért, a hazáért küzdöttek, mások önző önérdekből vezérelten csak kihasználták az eseményeket és áttapostak rajtunk. Zsenge korú fiatalok vesztek oda, a legjobb barátok egyik pillanatról a másikra halálos ellenségekké váltak… Röviden összefoglalva, a nagyhatalmak embertelen tervei minden korszakban begyűrűznek Törökországba. Aztán ezzel szemben megfogalmazódik egy eszme, majd azzal szemben egy másik és így tovább…”
A kollektív gyász 36 évesen, íróként
– Az Európa Unió Irodalmi Díjának következtében különböző nyelvekre lett lefordítva a könyve. 2016 decemberében a magyar fordítás jelent meg. Mit gondol, egy európai olvasó hogyan értelmezi a „Hah”-t? Még ha fel is tudja fogni személyes szinten a művet, érzékeli-e a súlyos politikai tartalmat?
– Az irodalmi szövegek meghatározott helyhez, nyelvhez és időhöz tartozó látásmódok. Lefordítva, a szöveg olyan emberek számára lesz hozzáférhető, akik más helyen és időben élnek. Persze, eközben minden mű elveszít magából valamit. De van ebben egy irodalom kínálta lehetőség is: a szöveg nemcsak veszít értelméből/kifejezéséből/eredetiségéből, hanem ezzel egy időben új értelemet/kifejezést/eredetiséget is nyer. A fordító észrevételei, hozzászólásai, döntései, éppúgy elszegényíthetnek egy szöveget, mint ahogy gazdagíthatnak. Ez tényleg páratlan lehetőség.
Nem gondolom, hogy egy meghatározott hely politikatörténete elérhetetlen lenne. A kíváncsi olvasó ilyenkor lábjegyzetet készít és maga néz utána a dolgoknak. Valóban helyspecifikusak az irodalmi szövegek, de a helyhez kötöttség jelei mindannyiunk számára olvashatók.
– Mesélne „ezerkilencszáz szeptember”-éről?
– Törökországban 1980. szeptember 12-én katonai puccs tört ki. Mint minden puccs, ez is számtalan jogsértéssel teli, félelmetes időszak. Sőt mi több, a ki nem egyenlített számlák korszaka, amivel a mai napig nem tudunk szembenézni. Ez az iszonyatos mértékű állami terror, a meggyalázott emberi jogok, a fosztogatások és kenőpénzek időszaka. Arra voltunk kényszerítve, hogy mérgező politika légkörben éljünk. Még ha nem is állíthatom, hogy ennek az egész őrületnek a puccs a „forrása”, az biztos, hogy ez az esemény tette lehetővé a borzalmakat.
– Törökország kollektív gyásza miért jár kéz a kézben az ön személyes gyászával? Van-e ebben szerepe annak, hogy édesapja, mások fájdalmára érzékeny, küzdő ember volt?
– Saját veszteségeikkel, tragédiáikkal szembenézni nem tudó generációk, továbbadják gyászukat a következő nemzedékeknek. Ezt némán teszik, de ön is tudja, hogy az elhallgatott dolgok igazából a leghangosabbak. Elemésztenek minket. Annyira hangos, hogy nemhogy a gyászodat, még a saját érzéseidet, aggodalmaidat sem érzed benne. Azt a gyászt, aminek hozzád kéne tartoznia.
Hogy miért nem lehet csak az enyém a gyászom? Erre számtalan lehetséges válasz van. – Véleményem szerint ennek oka az igazságszolgáltatás hiánya, az állam nyílt gyász-tilalma. Amíg az állam nemcsak, hogy nem fogadja el a saját bűnét, hanem úgy csinál, mintha mi sem történt volna, sőt mi több, mindenkit elszigetel, aki emlékeztetné a bűnére és persze amíg az archívumokat elzárva tartja, ez így fog folytatódni. Ez így fog folytatódni, de a történtek nem lesznek elfeledve, az emlékezet élénken megőriz mindent, és az emberek folytatni fogják az emlékezést és a beszédet.
A Hah apafiguráját – és az ő zászlóját átvenni próbáló lányát is – talán ebből szögből próbálhatjuk megérteni. Olykor az ember nemcsak a saját veszteségéért, hanem másokéért is felelősnek érzi magát. A forradalom lehetőségének megsemmisüléséért vagy a kék munkásruha egykori értelmének elvesztéséért például. A szeptember 12-én, államilag meghozott gyász-tilalom egy egész nemzedéket betegített meg azzal, hogy nem engedte átélni fájdalmát. Úgy gondoltam, hogyha a kollektív gyásszal valamilyen módon azonosulni tudnék, megsirathatnám az elhunytakat, vezekelhetnék értük, akkor lennék képes a saját apámat is gyászolni. Vagy másképpen: az apa – halállal darabjaivá eső jelképét – igyekeztem összeilleszteni. Miközben keresgéltem a darabokat, nemcsak a halott apát, hanem az ő nemzedéke veszteségét próbáltam olyan elevenen őrizni, hogy „egyben legyen” majd azon a napon, amikor szabadon ki lehet már fejezni.
– „A függönyök mindig behúzva, mert kinn viperák és ezerlábúak vannak.” Ilyen környezetben, baloldali család lányaként hogyan telt a gyermekkora?
– A puccs napján anyám majdnem elvetélt velem. Mivel kijárási tilalom volt, emberfeletti megpróbáltatások árán tudott csak kórházba kerülni. Mintha már a születésem előtt belém lett volna kódolva az államtól való félelem. Én is egy vagyok aközül a több ezer nemzedék közül a világon, akik az állam szülte félelem légkörében nevelkedtek.
Gyermekkorom – mint minden gyermeké –, azzal telt, hogy próbáltam megérteni a világot. A puccs után a civil társadalmi mozgalmak évekig tartó irtózatosan erőszakos elfojtása következett. A legtöbb törökországi középosztálybeli családhoz hasonlóan az én családom is azon volt, hogy békés, vidám életet teremtsen gyermekeinek. De nyilvánvalóan, az olyan országokban, mint Törökország, a politika otthonokba is bemerészkedő félelmetes szörnyeteg. A 90-es évek szörnyű jogsértéseit, botrányait (*Susurluk botrány például), sőt katasztrófáit (**Madımak katasztrófa többek között) mint mindenki, a média romlott, hazug közvetítésével igyekeztem megérteni. A családom politikai érzékenységét, munkába és termelésbe vetett hitét soha nem adta fel. Engem is ez a hit táplált, és ezért nagyon hálás vagyok.
– Ha egy pillanatra elvonatkoztatunk a könyv erőteljes politikai tartalmától, az „Állj” novellában még legmélyebb gyászában is, harminc teás pohártól roskadozó tálcával a kezében egy török nő sürög-forog. Ez a nő tudja a helyét és feladatát, eleget tesz a társadalom elvárásainak. Főz, mosogat… Ez a nő török. A „Mondd” novellában pedig egy kislány édesapjának sót, borsot, kenyeret készít az asztalra, aztán összeszedi a teás poharakat és a gyümölcsös tányérokat. Ő meg egy török lány…
– Törökországban olyan a szexizmus, mint egy családban elvetett, ragyogó napsütésben felnevelt, mély gyökérzetű növény. Gondolom a „török lány” alatt szolgalelkű női szerepnek behódolt, fiatal nőket ért. Ez természetesen nem Törökország sajátossága, hiszen ez a világ minden területén meglévő jelenség, csak más köntösben. Amíg létezik a patriarchátus és annak hatalmi intézményei (mint például a család), szemben fogjuk magunkat találni a szexizmussal, mint a fasizmus legkezdetlegesebb formájával.
Viszont az említett két novellában (különösen az “Állj”-ban) a teakínálást én másképp magyaráznám. A gyásznak kultúránként változó, különféle arcai vannak. Törökországban a gyászoló otthonokban összegyűlnek az emberek, világi dolgokról beszélgetnek és a mindennapi tevékenységgel (mint az étkezés, teázás), igyekeznek fenntartani az élet látszatát. „Jaj, csak nehogy legyőzzön a halál, nehogy mi is elpusztuljunk a halottal!” Ez sokakra jótékony hatással van. A halállal farkasszemet nézve, bizony kecsegtetőnek tűnhet az elmúlás gondolata. Ennek próbálja elejét venni a mindennapi élet látszatát görcsösen fenntartó gyászoló otthon. Szerintem az „Állj” elbeszélője – a török lány családbeli hagyományos szerepének betöltésénél sokkal inkább – azért hurcolja szusszanás nélkül a teát, hogy ne essen bele a halállal együtt megnyílt, kietlen ürességbe. A mindennapokat pajzsként használja. Védi magát. Az életet irányítva igyekszik tagadni a halál bizonytalanságát és kétértelműségét. Tudjuk jól, mennyire felesleges ez a kapálózás, de emberek vagyunk. Azért markolja görcsösen a teás tálcát, mert az a mentőmellénye.
– Az anya-lány, apja-lány kapcsolatokról meglepő őszinteséggel vall. Törökországban szokatlan nyíltsággal.
– Nem tudom, talán az irodalom megmentette a mindennapi nyelv sótlan zártságából azt, amit igazán ki akarunk mondani.
– Allahot semmibe vette, Allahnak hátat fordított aztán nyelvet öltött rá. Most milyen az Allahhal való kapcsolata?
– Én agnosztikus vagyok. Ezért Allahtól se arcommal, se hátammal nem fordulok el. Allahot hívni, neheztelni rá, a segítségét várni, kérdéseket feltenni neki, nyelvet nyújtani rá (itt a nyelvnek két értelme van: a nyelv beszéd, hívás végett is elhagyhatja a szájat) münâcât hagyomány a részemről. A münâcât szó értelme könyörgés, kérés. De a münâcât ezzel egy időben írásforma is: az Allahhoz rimánkodó verseket is így hívják. A modern török irodalom tele van ennek a műfajnak a magas színvonalú alkotásaival. Például a “Hah”-ban Ismet Özel “Münâcât”-jára utaltam.
Számomra Allah az a mindent felülíró erő, aki iránt a kétségbeesés pillanataiban haragra gerjedünk vagy akitől segítséget remélünk. Allah mindent a kezében tart, mindenért felelős. A mindenhatóság egyetemes szimbóluma. Engem nagyon foglalkoztat, hogy az ember kétségbeesett helyzetében, olyan idegállapotban, amit mondjuk a gyász szül, miért és kitől vár segítséget? Ki vagy mi iránt lobban esztelen haragra vagy hol reméli a gyógyírt?
Na de visszatérve a kérdésre, Allahhal nem változott meg a kapcsolatom.
A bevezetőt írta és az interjút készítette:
Kovács Dalma
***
*Susurluk botrány: 1996. november 6-án Hüseyin Kocadağ rendőrkapitány, Sedat Edip Bucak, országgyűlási képviselő, Abdullah Çatlı, körözött, fasiszta maffivezér és barátnője Gonca Us ugyanabban a járműben utazva autóbalesetet szenvedett. Kocadağ és Çatlı a helyszínen életét vesztette, Bucak túlélte a szerencsétlenséget. A tény, hogy a rendőrkapitány, maffiavezér és országgyűlési képviselő ugyanazon kocsiban utazott, sokkolta a közvéleményt és ráirányított figyelmét az addig palástolt, ezer szállal összefont állam-rendőrség maffia kapcsolatokra. (Çatlı a Törökországi Munkáspárt hét egyetemista tagjának ((Bahçelievleri mészárlás)) és Abdi Ipekçi újságíró meggyikolásának vádjával állt körözés alatt.)
**Madımak katasztrófa: 1993. július 2-án egy kulturális esemény keretein belül a Sivas településen lévő Madımak Hotelben megszállt, többségében Alevi vallású írókra, gondolkodókra, művészekre radikális iszlám csoportosulás rágyújtotta az épületet. A vendégek közül 33-an, a hotel dolgozói közül ketten vesztették életüket.
