(Ivana Sajko: Családom története dióhéjban. Noran Libro kiadó, 2016)
Valahogy úgy kezdődik, hogy a nagyszülők elmesélnek egy történetet, vagy csak felidéznek egy apró emléket: hogyan visított fel a csengő, amikor hazajött a papa, milyen szag terjengett a házban, amikor kiöntött a folyó, hol állt a tükör, amely előtt a mama üldögélt. Sokan ábrándoznak arról, hogy mindebből monumentális családregényt és korrajzot állítsanak össze, de aztán többnyire kiderül, hogy ezek az apró darabkák alkalmatlanok ilyesmire. Túl hiányosak, túl szubjektívek, esetleg ellentmondanak egymásnak vagy az ismert történelmi eseményeknek. A koherens, valahonnan valahová eljutó, logikusan felépíthető családregényekhez készült jegyzetek többnyire érdeklődés hiányában fiókmélyen vagy padláson végzik.
Ivana Sajko azonban, úgy tűnik, nem eltemette ezeket a feljegyzett történeteket, hanem regényformába öltötte és publikálta őket. A Családom története dióhéjban meg sem próbál monumentális lenni – az egész kötet nincs százhetven oldal -, és az írónő már az első fejezetben visszautasítja, hogy a töredékek mögött valami általános érvényű nagy igazságot keressen:
Történelmi regényt akartam írni, de úgy, ahogy az véleményem szerint egyedül lehetséges, a zsáner és az ideológiák megkerülésével, egy olyan történetet, ami talán soha meg sem történt, mert meg sem történhetett.
Így hát csak mesél, felidéz, gyűjtöget és lábjegyzetel, egymáshoz kapcsol látszólag összefüggés nélküli tényeket és embereket, ugrál időben és térben, elindít valamit, amit aztán félbehagy vagy egészen másfelé terel. Néha a jövő mindentudó elbeszélőjének cinikus hangján kommentálja a rég letűnt kort, néha pedig hagyja beszélni a szereplőket, nyitva hagyván a kérdést, hogy valóban úgy történt-e mindez, ahogyan ők beszámolnak róla. Sőt, nem csupán az igazságot, hanem magát a felfogható, objektív valóságot is megkérdőjelezi – ebben Ivan Goran Kovačić költő nyomdokait követi, akinek tragikus története a regény gerincét alkotja, és akitől Sajko a következőt idézi:
Elfelejtjük, hogy a mai valóságunk tele van a legfantasztikusabb csudákkal, félig ember, félig állat-lényekkel, látomásokkal és álmokkal, lázbeszédekkel, rémálmokkal és szorongásokkal, lázas víziókkal és álomlátásokkal, gyötrelmekkel és borzalmakkal – a száraz realizmus hazugság, mely nem adja vissza valóságunkat a maga teljességében.
Így csúszik egymásba három különböző elbeszélési sík. Az első Sajko közvetlen hozzátartozóinak története a második világháborútól a Tito-korszakon átívelve egészen a délszláv háborúig. A második Zágráb változása a történelem (és persze a családtagok) tükrében. A harmadik pedig Sajko személyes és szubjektív válogatása történelmi személyekből és eseményekből, akik valamiképpen jellemzik az adott kort, befolyásolták a politikai vagy kulturális életet, és ezáltal a családtagok sorsára is hatással lehettek. Ilyen a már említett Kovačić, az usztasák ellen küzdő és “túl szerbes nevű” Rade Končar, vagy az emigrációban a kommunista rendszer ellen agitáló Bruno Bušić.
A regény töredékességéhez járul még a különleges nyelvezet is. Az elbeszélő a legváratlanabb költői képekkel dolgozik, néhol akár balladának vagy lírának is tűnhet a szöveg. Hallgatagon megszemléli a borzalmakat, majd mindig a megfelelő, hol homályos, hol tárgyilagos, hol haragos, hol néma módon tárja őket elénk. Egyes motívumok visszatérnek, hiszen, ahogy a tükörből visszanéző fűzfaarcú nagyanya – vagy az ő nagyanyja, vagy a nagyanyjának a nagyanyja – megmondta, nincs fejlődés, a jobb világ sosem jön el. Körbe-körbe megyünk, a szárnyak mindig letörnek, a vizek kiapadnak, a háborúk elsodorják a törékeny békét…
Ivana Sajko három évig gyűjtögette ötven év dokumentumait és emlékeit, mi pedig akár egy órácska alatt végigolvashatjuk a dióhéjba zárt családtörténetet. Mégis érdemes rá időt szánni, néha letenni, visszalapozni, aztán pedig újra és újra elővenni. Visszatérni egy sorhoz, egy különösen találó képhez, ráismerni a saját családunkra egy horvát család szenvedéseiben, küzdelmeiben, feladásaiban.
