Inga Žolude (1984) Európai Uniós Irodalmi Díjat nyert elbeszéléskötete Legyen vigasz (Az Ádám-fa vigasza) különböző élethelyzeteket vizsgál városi és falusi környezetben a mai Lettországban. Elbeszélései erőteljesen tükrözik a 21. századi európai atmoszférát, ez teszi ezt a kötetet az egyik legjelentősebb prózai művé, ami Lettországban a legutóbbi években megjelent.
Inga Žolude: A paplan
(részlet)
Doriāns azt mondja: – Kitaláltam! Vannak aranyhalaink! És van három kívánságunk!
– De négyen vagyunk, – állapítja meg Marīns.
– Valami olyan kívánságot kell kitalálnunk, amit szenvedélyesen igyekeztünk megvalósítani, de nem sikerült, vagy amit csendben reméltünk, és még bele se mertünk gondolni, hogy teljesülhet… – folytatja Doriāns.
Mind dermedten állnak. Nézik a konzervdobozt meg a döglött halakat a paplan nedves foltján, amit a széleken véres pöttyök díszítenek.
Lelle elhúzódik Marīnstól és azt mondja: – Vissza akarom kapni a könyvemet!
Az ablakon váratlanul berepül a kiesett könyv, nyitott lapokkal, mintha szárnyai lennének. Mind a fejüket hátrahajtva figyelik, ahogy repül a konyhában, aztán leszáll Lelle tenyerébe. Doriāns az ablakhoz rohan. Valami utcai gyerekek dobták be a könyvet, és most egy latot kérnek érte. Doriāns pár pénzérmét húz elő a zsebéből és ledobja a fiúknak. Azok a pénzt csörgetve elszaladnak.
Doriāns ott az ablakpárkánynál a többiek felé fordul. – Tessék, egy kívánság odavan… félig sajnálkozva, félig haragosan néz Lellére.
– De nem tudjuk, mekkora összefüggés van a könyv és aközött, hogy vissza akartam kapni meg az aranyhal között!
– Igen, ez teljesen véletlen! – rikoltja Doriāns ironikusan. – Rendesen végig kell gondolnunk a maradék két kívánságot, mielőtt be akarjuk teljesíteni őket.
Mindenki egyetértően bólint. És gondolkozni kezd. Lelle is gondolkodik, mit kívánna, habár tudja, hogy többet már nem kell kinyitnia a száját, ugyanúgy, mint még valakinek hármuk közül.
Dorians elfordul és megpróbál az égbolt egy pontjára koncentrálni. A hársfán pont előtte ott van pont ugyanaz a furcsa madár.
Helma már tudja, mit szeretne. Egy új takarót. De vajon elég különleges kívánság lenne, ha ezt kívánná? Isten tudja, mit kíván Doriāns és Marīns? És ki lesz az, aki nem kívánhat semmit…
Doriāns komoly. Nagyon fontos, hogy az ember komoly legyen.
Lehet, hogy Marīns a haját akarja visszakapni.
Váratlanul bejön Džerija. Kimerült, a ruhaujja nedves, Gorāns ápolásától, túl sokat idegeskedett. Odamegy a konyhaszekrényhez, talál egy teás csomagot, üres, csalódottan a földre dobja. Apró teamaradványok és valami por a dobozból szétszóródnak a paplanon és beleragadnak a nedves részbe, a tea egy szempillantás alatt beszívódik a takaróba, barna kacskaringókat hagyva maga után, olyan, mint a benzin a tócsákban. Džerija kinyitogatja a többi polcot, kirántja és visszatolja a fiókokat. Aztán fog egy poharat, vodkát tölt bele, megissza, felordít, megint tölt és bemegy a szobába Gorānshoz. Hogy feltegye a kötéseket. Gorāns ugyanabban az ágyneműben fekszik, a poros lemezjátszó, tükrök és más háztartási szemét között. Nem, remeg a láztól. Teljesen olyan, mintha az egész ággyal együtt a levegőbe emelkedne. Vagy inkább az ágylábak lyukakat fúrtak a padlóba, és az alsó emeleten, ahol nem lakik senki, a plafonon négy sárgaréz csillag jelent meg.
Hirtelen nekik négyüknek eszébe jut, hogy van Gorāns meg Džerija is. Pontosabban szólva nekik hármuknak eszébe jut, hiszen Lellének továbbra sincs szavazati joga. És ők hárman visszatérnek a saját gondolataikhoz. Újra visszatérnek a saját kívánságaikhoz. És beleragadnak. Egy ilyen mocsárba. Lelle leül az ablakpárkányra pont ugyanúgy, mint az elején. A könyvet lapozgatja, aztán észrevesz egy sast-verebet vagy ahhoz hasonlót a hársfán az ablak előtt, a madár nem élő, nem halott, megdermedt, mintha ő is gondolkodna. Lellének megint kiesik a kezéből a könyv, az utcára.
De akkor se kívánhat már.
Helma tudja, mit fog kívánni: egy új takarót. Végül is erre gyűjtötte a pénzét. Nagyon drága volt, külföldről rendelték, olyan könnyű, mint egy felhő, de nagyon, nagyon meleg és nagy. Olyan nagy, hogy ők hatan mind nyugodtan alábújhatnának. Mindig együtt lehetnének. Ugyanúgy, mint eddig, mindig ezekben az években, mindezekben az életben olyan fontos pillanatokban, és soha nem kellene elválniuk. Isten tudja miféle erők újra egymáshoz kötnék őket álmukban, zúzmarás, törékeny és édes vattacukor szálak.
Marīns nem tudja, mit akar. Pontosabban sok mindent akar, és mindent egyformán erősen. – De ha egy kívánságod lehetne? Csak egy? Mit kívánnál? Ha nem tudsz választani, akkor lehetsz te az, aki nem kíván semmit. – Doriāns sürgeti őket. Doriāns nem tudja, miért vette át a főszerepet ezzel a dologgal kapcsolatban. Talán nem lenne helyes, ha kívánna valamit, mert akkor a többiek a szemére vetnék, hogy kihasználja a helyzetét. De ha nem kívánna, pedig a kívánsága valami értékes lenne, akkor rosszat tenne magának, és miközben tisztességes akarna lenni, nem lenne tisztességes saját magával.
Marīns arckifejezése változik, hol álmodozva merül el valamilyen elképzelt képben, hol a sajnálkozástól a homlokát ráncolja, mert belegondol, hogy lehet, hogy a kívánsága nem teljesül.
Doriāns összeszedi magát, és közli, hogy itt az ideje elárulni a kívánságaikat. Ki az első? Lellének hallgatnia kell.
Helma tudja, mit szeretne, ő lehet az első. Marīnsnak ezalatt lenne még ideje dönteni.
– Én akarok… akarok egy új takarót. Olyat, mint ez. Igazából ezt a takarót akarom tisztán és illatosan, ahogy épp meghoztam a nagy zsákban, letettem a folyosón egy rövid időre, hogy aztán odaadjam nektek mindannyiótoknak, mint egy nagy ajándékot. Mint a vallomásomat. Nektek. Arról, hogy nekem nélkületek nem megy. Olyanok vagytok nekem, mint a családom. És ez alatt a takaró alatt… ez egy jel, hogy együtt lehetünk mi mind, az álmok szálai összekötnek minket, a paplan úgy borul ránk, mint a csillagos égbolt, mint egy nem múló bizonyosság, nem múló melegség. És mi mind együtt alatta. Soha semmi nem fog megváltozni. Mi mindig együtt leszünk. Ugyanúgy, mint eddig. Mint mindig. Ez egy varázstakaró, elrejti a pillanatot az örökkévalóságban, a magányt a barátságban, önmagunkat másokban, jobb emberekben. – Helma arcán a felindultságtól könnyek folynak, egyenesen a puha takaróra.
A szobából Džerija hangja hallatszik. Valójában már egy ideje hallatszott, de csak most figyeltek fel rá.
Gorāns alkohollal van bedörzsölve, Džerija cseréli a kötéseit, a keze már nem vérzik, izzad, Džerija az esőéneket énekli, apró patakocskák folynak Gorāns testén lefelé az ágy rácsán meg az ágy lábain, beivódnak a kopott padlódeszkákba, és csak szivárognak, szivárognak, makacsul szivárognak.
Doriānst meghatotta, amit Helma mondott, de visszatért a valóságba. Marīnst kérdezi, ő mit kíván. Marīns egy kicsit habozik, egyik lábáról a másikra áll. Helma felé fordulva kezdi: – A paplan! Én ugyan nem gondoltam, hogy a paplanra kellene pazarolni az egyik kívánságot! Ez csak egy tárgy, nesze, a takaród! Ki lehet mosni, és olyan lesz, mint újkorában! És talán még jobb is, mint volt. Olyan sok minden van már benne mindegyikünk életéből. Doriāns hala, Gorāns vére, a te könnyeid, a te nyomod benne, és így tovább. Viszont biztosan nem alhatunk mindannyian egyetlen takaró alatt! Biztosan nem, most tényleg nem, hogy tudom, hogy Gorānsnak az a hiánya van… és nagyon valószínű, hogy Džerijának is!!!
Hella elszégyelli magát a kívánsága miatt, mert ő nem gondolt erre a sok „de”-re, ezekre a gyakorlati szempontokra. És persze a paplant tényleg ki lehet mosni.
– Ezért én valami sokkal ésszerűbbet kívánok. Azt kívánom… azt kívánom… Azt kívánom, hogy semmit ne kelljen kívánnunk. Hogy amúgy is minden jóra forduljon! Hogy mindegyikünk elmondhassa, mire vágyik, és ne kelljen sorsot húznunk, hogy kinek kell éppen hallgatnia. Azt akarom, hogy mindenkinek legyen lehetősége. – Marīns a konzervdobozra nézett meg a halmaradványokra a takarón.
Mind meghatottan és elgondolkodva hajtják le a fejüket, így állnak, a konyhafalnak támaszkodva. A szobában Džerija még mindig az esődalt énekli.
– Lehet, hogy mindent pont az dönt el, akinek Džerija ezt a varázsdalt énekli…
De hiszen még két kívánságunk van. Láttátok, milyen könnyen teljesült az, amit Lelle akart! Lehet, hogy még valamit teljesíthetünk ugyanilyen egyszerűen!
Lelle Doriānsra néz. Az ablak előtt ott ül a madár és a tollait tisztogatja.
– De nekem azért még jogom van kimondani a kívánságomat – mondja Doriāns. – És nem gondolom, Marīns, hogy helyes lenne azt kívánni, hogy ne kívánjunk semmit, hogy minden teljesüljön amúgy is. Ki fogja nekünk mindezt teljesíteni, vajon valamelyikünk tartozik nekünk valamilyen szánalomból adott ajándékkal?! Inkább valami mást kívántál volna! Hogy valamivé válj! Hagyd abba az ivást, nem tudom, hogy Lelle megszeressen, vagy legalább odaadja magát. – Lelle elpirul. – Hallgassátok, mit kívánok. De segítenetek kell. Nem egyeztünk meg abban, szabad-e valaki más helyett kívánni.
Mind felemelik a fejüket és Doriānsra néznek. A szobában Džerija hangja rég elhallgatott, meg is feledkeztek Džerijáról és Gorānsról, olyan csöndesek és észrevétlenek lettek.
– Mire gondolsz ezzel – valaki más helyett kívánni? – kérdezi Helma. – Mi már mind elmondtuk a kívánságunkat, kinek a helyében kellene még neked kívánni?
– Azt kívánom, azt kérem, bárcsak Gorāns és Džerija meggyógyulna. Kérlek, aranyhalak! Ez a második kívánságunk.
Hirtelen mind fülelni kezdenek. – Mintha már… de nem kérdeztél meg minket! Te magad kívántál valamit, hogy teljesüljön! Ez nem tisztességes! Ez nem tisztességes!
Marīns és Helma kitartóan fürkészik egymást: melyiküknek sikerül elsőként kimondani a kívánságát. De ekkor a szobába – Lelle mellett, a többiek mellett – berepül a madár tiszta, fényes tollakkal. És átrepül egyenesen a másik szobába. Összenéznek és a madár után vetik magukat, de nem jutnak el a szobáig, mikor a madár már visszafelé repül, és valamit visz a karmában. A csodálkozástól és rémülettől megfordulnak és nézik, ahogy a madár kirepül az ablakon és elszáll.
Akkor az ablakon másodszorra is berepül Lelle könyve.
A szobában Džerija sír, Gorānsra hajolva.
– Láttad azt a madarat? – kérdezi Marīns Džerijától.
– Igen.
LACZHÁZI ARANKA FORDÍTÁSA
