Andrew Scull: Az őrület kultúrtörténete [Madness in Civilization]– Corvina Kiadó, 2017 – fordította Mesterházi Mónika – 520 oldal, flexibilis kötés – ISBN 978-963-13-6398-2
Az őrülettől való félelem – jelentsen is ez a „bélyeg” mást és mást a különböző korokban és körökben – mindenkit megérint. Az őrület kultúrtörténetének feltárása és megírása annyira kézenfekvő, hogy igazán nem is értem, miért nem tette ezt meg korábban senki olyan alapossággal, mint Andrew Scull (1947-). A részterületek önmagukban is annyira érdekesek, és annyi finomságot, „szellemi csemegét” rejtenek, hogy az is elég lett volna, ha valaki összelapátolja az eddig felhalmozott tudást.
Andrew Scull viszont ennél továbbment, szintézisteremtő munkájában nem csak összegyűjtötte a nyugtalanító tudásanyagot, de arra is vállalkozott, hogy az adott kor gondolkodásmódját feltárva próbálja meg értelmezni a forrásokat, a Bibliától kezdve az irodalmi alkotásokon keresztül, a képzőművészeti alkotásokon át a tudományosan megfogalmazott teóriákig mindent górcső alá vett. Szükségszerűen tág meghatározásban vizsgálta könyvének tárgyát, az őrületet, és így lehetősége volt arra, hogy minden olyan lelki és szellemi folyamattal foglalkozzon, mely a normál társadalmi működéstől való eltérése miatt reakciót váltott ki a társadalomból.
Az őrület és az őrültek kezelése, gyógyítása, kizárása a társadalomból, vagy éppen az integrálási kísérletek módja minden korban attól függött, hogy mit gondoltak az őrület okáról. Az ókortól kezdve – valljuk be, egészen napjainkig – jelen van az elképzelést, miszerint az őrületet Isten, vagy valamiféle transzcendens lények (démonok, dzsinnek) okozzák. Nem véletlen, hogy a magyarban is használatos a sok szinonima között a „megszállott” is. Ezzel párhuzamosan, a Hippokratész (i.e. 460-377) neve alatt fennmaradt feljegyzésekben, amelyek megalapozták Galénosz (i.sz. 129-201) középkoron átnyúló tanait, az őrületnek testi/fiziológiai okai vannak, és a hiba a testnedvek – vér, nyálka, sárga epe, fekete epe – arányának felborulásában keresendő.
Évszázadok teltek el a „papi” és az „orvosi” magyarázatok mentén, és így, sötétben tapogatózva a legkülönfélébb intézmények jöttek létre. Az első, őrülteket is befogadó kórházak a kereszténység és az iszlám versengése kapcsán, az irgalmasság bizonyításaként jöttek létre a Bizánci Birodalomban. A korszak legnagyobb kórháza az 1248-ban épült Manszúri Kórház volt Kairóban. Az tébolyultak akkori gyógyításának módjáról kevés ismeretünk van, de az biztos, hogy a láncoknak, bilincseknek és béklyóknak komoly szerep jutott. Galénosz utasításai szerint jellemző volt a speciális étrend, s Avicenna tanait követve a – terápiás hatásúnak vélt – testi fenyítés is:
így lehet értelmet verni az elvadult, értelmüket veszett lényekbe.
A kezelésekben és az elzárás módjában a középkor végén történt változás, de ez sem egyetlen irány „győzelmeként”, sőt, mintha hatványozódva szaporodott volna a kezelési módok sokfélesége. A katolikusok maradtak a „jól bevált” ördögűzésnél, a protestánsok imádkoztak az őrültjeikért, azok pedig, akik a természettudományt favorizálták, megpróbáltak minél rafináltabb kezelési módokat kieszelni. Némelyik tudós módszerei és eszközei találékonyság és kegyetlenség tekintetében messze túltettek a középkor inkvizíció technikáin. A jelenből nézve – s tudva, hogy a tébolyda közben üzletté vált – borzongató az, amit emberekkel tettek. Szinte természetes, hogy a rettenet után újra és újra megjelentek az elzárás helyett gyógyulást ígérő humánus módszerek. A tébolydák lakói terápiás célból dolgozhattak, hogy aztán ez az elképzelés is átforduljon, s az őrültek termelőeszközzé, bevételnövelő tényezővé degradálódjanak.
Elképesztő végigkövetni azt, ahogy a kuruzslás és az ördögűzés mellett feltűnik és teret nyer a pszichológia és a pszichiátria kísérlete, és megrendítő, ahogy a XX. első felében az embertelenség győz. Az 1920-as években, az Egyesült Államokban ifj. Oliver Wendel Holmes véleményezte a sterilizációs törvényt:
Az egész nemzet számára jobb, ha ahelyett, hogy megvárnánk, amíg bűnözésért kell kivégeznünk a degenerált utódot, vagy hagynunk kellene éhezni gyenge elméje miatt, a társadalom megakadályozza azokat, akik nyilvánvalóan nem alkalmasak a fajtájuk szaporítására. Ugyanaz az elv, amely kötelezővé teszi a védőoltást, magában foglalja a petevezeték átvágását is…
– olvashatjuk a hányingerrel küzdve az indoklást, mely nyilvánvalóan ma is sokaknak tetszene (amíg nem ők vagy szeretteik a célpontjai a törvénynek). Közben persze azt sem felejthetjük el, hogy ezen a nyomvonalon haladva jutott el a náci Németország a kényszer-sterilizációs programon keresztül a T-4 programhoz, ami már „a haszontalan evők” tömeges kivégzésével járt. A második világháború végéig a németek – lelkes pszichiáterek vezetésével – negyedmillió embert végeztek ki, mint degeneráltat. Na, ez az igazi őrület!
***
Persze, az őrültekkel való foglakozás története sokkal több érdekességet rejt annál, mint amit itt lehetőségünk volt felvillantani. S, hogy ne a nácik rémtetteivel zárjuk a történetet:
