Kiállítás a Helsinki Magyar Intézetben
Írta: Zoltai Bea
Január 18-án nyílt meg „Áttetsző rétegek” című kiállításom Helsinkiben.
Sosem jártam sem Finnországban, sem más skandináv országban. Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz az időjárás, mennyire szerencsés időpont egy kiállítás szempontjából éppen a január itt, északon. A meghívás eredetileg májusra szólt, de ez az időpont módosult különböző okok miatt, vagyis véglegessé vált ez a bizonyos január közepe. A helyszínen derült ki számomra, hogy nagyon szerencsés volt a változás, jelenleg úgy érzem: ez a tökéletes időpont egy ilyen jellegű kiállítás létrehozására.
A kiállítótér a város nyüzsgő, belső életterében van, egy sarkon. Két oldalról óriási ablakfelületekkel nyitott az utca felé. Ezekben a hónapokban meglehetősen „fényszegény” Finnország, ezt úgy lehet elképzelni, hogy olyan a nappal legvilágosabb időszaka, mintha Magyarországon éppen esteledni kezdene – naplementét ne képzeljünk hozzá, egyenletes szürkület van. Vagyis egy építészetileg szép, rendezett, jól működő városban, amilyen Helsinki, mivel ilyen visszafogott fényviszonyok vannak, a Galeria U kiállítótere már messziről magára vonja a figyelmet, világít, sugárzik.
A kiállítótérben két rendkívül jól működő és nagyon jól hasznosítható, mozgatható fallal lehet az adott kiállításnak leginkább megfelelő teret kialakítani. (Esa Vesmanen, neves finn belsőépítész tervei szerint valósult meg a Magyar Intézet jelenlegi kialakítása.) Külön szerencse, hogy éppen az én kiállításomra újult meg a galéria egész világítási rendszere. Nem írnék a lámpák típusairól, de rendkívül jól variálhatóak, nagyon szép fényük van, sokféleképpen szabályozhatóak.
A kiállító tér alaprajzát ismerve terveztem meg előre a kiállítást, de persze a helyszínen sok minden másképp működött, változtatni kellett. A korábban említett külső fényviszonyokkal például nem számoltam, a helyszínen vált egyértelművé ennek a rendkívül erős téralakító hatása. A kiállítás létrehozása közben, érdeklődéssel kevert kíváncsisággal gondoltam arra, milyen lesz egy ablakokkal teli tér falait újabb ablakokkal beborítani. Belépve a galériába, mozogva a képek között, tulajdonképpen egy teljesen nyitott térbe kerülünk, járhatunk. Kicsit olyan, mintha más és más napszakba vagy évszakba láthatnánk bele egy időben. Finoman, de határozottan kiemel a megszokott hétköznapi tereinkből, térfelfogási rendszereinkből. Ezt a minden irányban létrehozott totális nyitottságot, „átjáró rendszert”, érezhetően körbeöleli kívülről – mint egy áttetsző burok, a galérián kívül folyamatosan jelenlévő kékes-szürke légkör. Vagyis megtartja, bent tartja, egyfajta módon keretezi a külső atmoszféra a galériában keletkező végtelen nyitottság rendszerét. A képek szemlélőjétől természetesen nagymértékben függ, hogy mit érzékel ebből, egyáltalán mennyire tud valaki “jelen lenni” egy adott pillanatban.
A most kiállított képsorozat rövid története: Néhány éve, amikor egy budai utcán sétáltam, építőmunkások emelték be éppen egy konténerbe azt a 130 éves zsalugáter-párt, amit aztán hazavittem és a „kinn-benn” képsorozathoz később felhasználtam. Furcsa volt arra gondolni, hány ember, hány generáció mindennap ismétlődő mozdulata tapad ezekhez a tárgyakhoz. Foglalkoztatott, hogyan lehetne esetleg újjáéleszteni őket. A restaurálást követően persze módosult az ablak eredeti helyzete, hisz bekerült a lakótérbe. Az új helyzetben is lehet használni, nyitni-zárni, a valahová kitekintés illúzióját kelti. Ezek az ablakok – és a sorozat többi része is – számomra olyan fal-nyitások, amiknek a segítségével különböző terekbe léphetünk be. Valamiféle átjárók keletkeznek a falakon. A képeken látható áttetsző függöny-réteg kijelöli a helyünket a térben, felveti az „itt” és az „ott” helyzetet. Úgy érezzük, hogy az a tér, amelyben állunk, folytatódik a függönyön túl. Ezért tulajdonképpen lehetőségeknek tekintem ezeket a festményeket. Nem tudjuk pontosan, mi vár ott ránk; mindenkire más – hiszen magunkban hordjuk a függöny mögötti világot, lehetőségeink minőségét, milyenségét.
Ha egy ilyen képet felteszünk bármely tér falára, olyan hatást érünk el, mintha egy új ablakot vágnánk az adott falba, még több fényt engednénk be. A létrejött felületeken átáramlik a levegő, ahogy egy nyitott ablakban behúzott függönyön is. Ezt a fénnyel keveredett, friss levegőben való közlekedés lehetőségét szerettem volna létrehozni.
Remélem az eddigi mondatok illetve a mellékelt fotók segítségével sikerült érzékeltetni a kiállítás alaphangulatát, karakterét, a festmények megjelenésének szituációját. Az lenne a legszerencsésebb, ha mindenki a valóságban is megnézhetné ezt a tárlatot (kívánom, hogy minél többen jussanak el a helyszínre!), de addig is szeretettel ajánlom ezt a valóságos élmény helyetti, erős “közelítést”.
