Csütörtökön Simó György közíró nyitotta meg Szűcs Attila Munkácsy-díjas festőművész Kísértetek és kísérletek című kiállítását a Ludwig Múzeumban. Itt a megnyitót olvashatjátok, ami kerülve minden protokollt mesél a festmények rejtélyes és izgalmas világáról.
Jó estét kívánok.
Hát, ez elég fura lesz így.
Valahogy nem gondoltam, hogy amikor ma este Attila képeiről fogok beszélni, ennyire messzire lesznek tőlem. Mármint a képek. Önök itt, én a mikrofonra húzva állok, a képek pedig magányosan, elzárva fönn várnak a teremben. Pedig pontosan arról az élményről akartam beszélni, milyen kikerülhetetlen, fontos és magával ragadó dolog Szűcs Attila képeket nézegetni.
És most nincs itt semmi rajtunk kívül, amit nézhetnének.
Azt szeretném elmondani, milyen ember, milyen lehetőség, milyen ambíció és milyen különleges élmény várja önöket odafenn. Nekem szerencsém van: én együtt élhetek néhány Szűcs-képpel: reggelente köszönök a Csúnya Lánynak, egy égkék háttér előtt kinőtt, örökzöld fenyő előtt parkoló Trabant alatt reggelizem, és ha bajom van, akkor csak leülök Buster Keaton elé és átbeszéljük a dolgokat. Ha magyarországi híreket olvasok, akkor utána kicsit ránézek a beszédet mondó Kádárra, és mindjárt, minden a helyére kerül.
Két nappal ezelőtt, élve a kiállítást megnyitó közíró előjogával, eljöttem és megnéztem a festményeket. Ismerkedni és újraismerkedni jöttem a képekkel, a szereplőkkel, a termekkel, a fényekkel, kicsit magamba szívni a színek illatát.
Sosem voltam otthonos egy múzeumban, mindig kicsit hivatalos, bár elegáns nekem ez a tér. Ide úgy jönnek a képek, ahogyan mi, emberek is járunk a hivatalos rendezvényekre: kiöltözve, kissé mereven, csak a külvilágnak szánt énünkkel.
Ahogy mi, úgy ők is vigyáznak, hogy annak látszanak, aminek látszani akarnak.
A múzeumba zárt kép olyan, mint a gálaestre érkező díjazott: frakkba-egyenruhába bújtatott, ünnepelt főszereplő, száz kritikus között kell jól mutatnia és hibátlanul alakítania a szerepet. Vigyázz állásban függ a falon, köszönget, mosolyog, de valójában nagyon keveset árul el magáról. Az intim részletek mindig titkosak maradnak.
Moziba legjobban úgy szeretek járni, ha csak én vagyok a teremben.
Egyedül, feltett lábbal végignézi egy filmet az üres moziban nagyon felnőtt dolog, igazi gazdagság- és szabadságélmény, a felvállalt magány átélése.
Tegnap óta már tudom, hogy egyedül múzeumba járni is ilyen. Kedden este is ezt éreztem, amikor, fönt, a második emeleten, végre kettesben lehettem több tucat Szűcs-képpel, időnyomás és zajok nélkül. Nem volt, akit végigmérjek, kikerüljek, pláne teremőr nem volt. A festmények pedig meghálálták, hogy egyedül jöttem: türelmesek voltak és lelkesek Mindegyikkel annyit beszélgettem, amennyi jól esett, vidáman mutogatták magukon az eldugott részleteket, aztán egy idő után kedvesen figyelmeztettek, hogy most már menjek át a másik a terembe, mert Columbo, a Piros ágy, Tesla, Buster Keaton és a vakfoltok már várnak.
Ha tehetik, éljék át ezt egyszer.
Legyenek valahogy egyedül egy múzeumban.
Annál is inkább fontos ez, mert Attila képei erre születtek, erre a ráérős, ráhangolódós, gondolkodós és magányos befogadói élményre. Maguk is mindent tudnak a magányról, az egyedüllétről, a végtelen, üresnek látszó térben állás triviális, ám könnyen bonyolulttá váló élményéről.
Onnan tudják, hogy születésük is egy ilyen napnak, egy ilyen alkotói helyzetnek köszönhető. Teremtőjük ebben a választott és kiélvezett magányban készíti őket.
Ha azt hiszik, ez szomorú dolog, tévednek. Nincsen ebben semmi tragédia, semmi panasz. Egyedül lenni természetes, és ha jól csináljuk, nagyszerű dolog, szükségszerű velejárója annak a folyamatnak, ahogy a létezést elviselhető nehézséggé alakítjuk. Az igazi szabadság magánnyal jár, az nem csapatjáték – mondta egy magyar festőnő.
Amikor Attila festeni kezd, mindig elhasznált, elfelejtett, lényegtelen képekből, indul ki.
A körülöttünk levő vizuális szemetet használom fel. Általában egy-egy képeslapból indulok. Azt élem meg ezeknél a lapoknál, hogy a felmerülő összes „nézőpontból” látom őket: a fotós, a feladó és a címzett szemével is.
Mint egy szerzetes, aki egyszerre éli át a körülötte levő csend teljességét, rétegről rétegre, részletről részletre, hiányról hiányra sűríti egyetlen képbe ezeket a különböző nézőpontokat. Van, ami kikerül, Hitler simogató keze alatt nincs kutya, Kádár szeme elől eltűnik a közönség, Buster Keaton fekete-fehér képe óvatosan kiszínesedik. És persze van, ami bekerül, egy-egy arc ottfelejtődik a korábbi vázlatból, mesebeli figurák árnyai tükröződnek a falon.
Ez az egész addig folyik, amíg aztán egyszer csak hopp, idézem, “kijavítja a meglehetősen korrumpált valóságot.”
Ezt tegnap mondta, és azóta nem tudom kiverni a fejemből.
Azért fest, hogy kijavítsa korrumpált valóságot.
Vegyük észre ezt a mérhetetlen ambíciót, egy nem korrumpált valóság megteremtésének szándékát. Ez nem kicsi, és egyáltalán nem lényegtelen akarás. Ez az ember minden reggel bemegy a műtermébe, saját állítása szerint azért, hogy átélje a folyamatot, ahogy egy jelentéktelennek látszó képből újrateremtsen egy világot.
Festőként én mondok meg mindent, beleértve a színeket is.
A műtermében ő a Mindenható, és ezt nagyon élvezi is.
A valóságot az akarja kiigazítani, aki elégedetlen vele. Szerintem Szűcs Attila ma már azt is tudja, hogy a festés élvezeténél sokkal többre jutott: mesterré lett, útmutatóvá, aki nemcsak magának adja meg a kísérletezés, az ébren álmodás és a gondolkodva felfedezés extázisát, hanem nekünk is.
Mindig volt egy olyan érzésem a meghatározó művekkel kapcsolatban, hogy a művész megspórolja nekem azt a munkát és időt, amit ő rászánt, amíg koncentráltan figyelt, és az eredmény kicsit úgy működik, mintha a mű egy konzervdoboz lenne, amelybe bele van sűrítve az idő. A kép „közvetíti” azt, ahogy a festő belefeledkezett a munkába, ahogy eltűnt számára az idő dimenziója, miközben dolgozott.
“Csendéleteket festek” hazudta tegnap az előmegnyitón, “ezek állóképek”.
Ugyan már, dehogy azok.
Attila képei nem kimerevített, statikus képek, hanem élő világok. A festmény, amit látsz, olyan bogyó, amit, ha beveszel – értsd: figyelemmel elé állsz és belenézel a kép szemébe – egy drogok nélküli tripre visz. Interaktív utazás lesz: Attila kevés elemmel, mégis nagyon összetetten megteremtett helyzetei csak az első lépést és az értelmezés kereteit adják meg, a történet, – sokszor nem is történet, csak egy hangulat, lehetőség, egy gondolatkísérlet, vágy, kép, bármi -, szóval ez a miniuniverzum, ami kibomlik, valójában a Tiéd, csak az Önöké, mert a képet nézők szavain, lelkén és tudatán keresztül jön létre.
Ez a módszere, egyik sorsról ugrik a másikra. Galaktikusan demokratikus: a képei által teremtett térben nemcsak az embereknek van sorsa, hanem a tárgyaknak és az állatoknak is, sőt akár a fényeknek is. A képeket uraló hiány és a rejtély megsokszorozza a lehetőségeket, miközben mindent áthatnak a nagy feketeségek, ködök, vakfoltok, és más misztikus terek.
Ha találsz benne egy részletet, mondjuk egy a sötétség függönye alól kilógó bőrcipős lábat, egy már átfestett képből átlátszó arcélt, a piros ötven árnyalatát – akkor máris kezdheted törni a fejed, hogy ez mi, ezt meg hogy, azt miért, – és máris elindultál a következő apró sorsrészlet felé.
Már te festesz, csak nem tudod.
Ha a képet más nézi meg, kezdődik minden elölről, és újra indul Szűcs mágikus, a korrupt valóságot a virtuálissal igazivá varázsoló gépezete, és egy újabb kisvilág áll össze.
Hagyott a képben helyet neked is, másnak is.
A képeknek fenn a második emeleten ez a különleges képessége: a rajtuk levő hiányból annyi féle történet lesz, ahányan belenéznek. A képeit csak úgy lehet nézni, ha közben mi is folyamatosan megfogalmazzuk magunkat: szerintem ettől lesz valaki útjelző a többieknek.
Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint
csillagtól csillagig.
Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a
térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége
nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a
kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra
falán akkora rést ütött, melyen már kifér.
(Weöres Sándor)
Odafent nem lesznek egyedül, zaj lesz, zsivaj, koktél és mosoly, de hát általában ez van a megnyitókon. Azért ha tehetik, lopva, az egyik vigyázzban álló festmény előtt teremtsenek egy percnyi teremtő magányt, nézzenek a szemébe, ne kapkodjanak, hagyják, hogy létrejöjjön a spontán öngyulladás.
Vegyék ezt a dolgot kérem nagyon komolyan.
Várja Önöket az egykori üvegipari rajzoló világa.
Jó szórakozást kívánok.
- A kiállítás február 19.-ig látható a Ludwig Múzeumban.
