Egyszer egy fiatal király, féltékenységétől túlfűtve, felesége gyóntatójától próbálta megtudni, hűtlen volt-e hozzá a királyné. Miután a gyóntató pap nem árulta el neki a kívánt információt, egy szép hídról a folyóba dobatta, s annak hullámai segítették át a túlvilágra a megkínzott egyházi személyt. Halálát követően teste világos fényben úszott tovább a vízen, mert Szűz Mária csillagokat dobott rá a koszorújából. Ez a fényjelenség jelezte a királynénak, hol keressék a holttestet. Egy másik legenda szerint a folyó annyira leapadt, hogy megtalálták, eltemették, s évszázadokkal később pedig szentté avatták a papot.
Prága, az El Toro Negro nevű hely kényelmes rattan fotelében ülök az Óváros főterén, az Orlojjal szemben. Előttem az üvegtáblás asztalon notebookom és egy keményfedelű jegyzetfüzet becsukva, borítóján Gustav Klimt Vízi Kígyók című festményének egy részlete. Rajta a nőalak szemét behunyva várja a gondos kézírást, azt a művészetet, melyet lassan elfeledtetnek velünk a számítógépek. Mellette a legutolsó Praguen Post. Viszonylag nagy, vaskos újság, angol nyelven. Hírek külföldieknek, ‘sajtolt’ politika, többnyire. Most nem olvasok, nagy itt a zsivaj. A belváros 1989 óta az év minden napján tömve van turistákkal, néha alig lehet haladni.
Az őszülő Prága…
A városházán lévő csillagászati óra előtt most is hatalmas tömeg áll, várva, hogy egészet üssön a szerkezet, és elhaladjon a szobortekintetű Tizenkét Apostol. Nem csoda, hogy a macskaköveket fényes feketére csiszolta a sok cipőtalp. Kihozzák a kávémat, lattét kértem, mert már jó ideje délután van. Dekuji – mondom csehül a pincérnek a köszönömöt. Prosím – feleli rá roppant kedvesen, s amolyan Jiří Menzel filmjeiből ismert cseh optimizmust fedeztem fel rajta. Viszi is tovább a nehéznek tűnő tálcát, melyen négy pohár csapolt Pilsner Urquell sorakozik. Lassan keverem a kávét. Egy korty lágy keserű és dolce far niente. A mellettem lévő asztalnál fiúkból álló csoport foglal helyet. Németül beszélnek, egyre hangosabban, ezért akaratlanul is odafigyelek. Diákok lehetnek, „von Haus aus” németek, akcentusukból ítélve, poroszok. Még egyetemisták, szemtelenül fiatalok. Prágában több száz külföldi tanul. Irániak, arabok, kínaiak, koreaiak, spanyolok sőt, a skandinávok is előszeretettel választják a prágai Károly Egyetem általános orvoskarát. Most arról beszélnek, hogy meglátogatnak este egy James Dean nevű pubot, valami ismert szórakozóhelyet.
Azt hallották, hogy sehr gut, és itt van nem messze a térből nyíló egyik utcában, a Ceska Banka közvetlen közelében. Majd az Alfons Mucha Salvador Dali Exhibition feliratú múzeum felé mutat egyikük, egy pasztell sárgára festetett vagy négy emelet magas, legalsó szinten árkádos épületre. Az ívsorok mögött a múzeum és éttermek bejárata lapul, mellette a csodás Kinsky, egy késő barokk palota áll. Ott kell balra fordulni, mondja a többinek, akik nyújtott nyakkal emelkednek feljebb, és tekintetük vonala átíveli a téren cikázó emberfejeket. A múzeum mögött áll a gyönyörű Tyn templom, két tornyával. Ez a képeslap-szerű háttér roppant izgalmas a szememnek, és magához kötözi a tekintetemet.
Szépen süt a nap. Napszemüvegem sötét lencséje megkímél a hunyorgástól. Szerencsére már elmúlt a nyári forróság. Októberi szép napok, ilyenkor a legpompásabb a napsütés, ha van. Ereje-gyengülve csak a jó dolgokat érzed a sugarai által, beléd injekciózza a D-vitamint, a melegséget, és egy kis boldogságot is. Megnézem mennyi az idő, „Már fél három! Milyen hamar elmúlt egy év”, gondolom tovább, így tandorisan. Lassan egy éve annak, hogy itt lakom egy olyan utcában, melynek nevét jirzsihozpogyebradnak kell ejteni. (Jiriho z Podebrad). Ha nagyon sietek (de minek is sietnék), akkor a metrót használom, és a Vencel téren (Václayské náměstí), az éppen újítás alatt álló Nemzeti Múzeumnál lévő metrómegállótól a második állomásnál szállok le, de mindössze húszpercnyi sétával is odaérek. Van itt a közelben egy nagyon ronda tv torony, oldalán szoborgyerekek, csecsemők másznak felfele, az egész teljesen szürreális.
A prágai vándor
A kávé nagyon finom, megéri a 85 koronát. Lassan elpakolok a táskámba, notebook, füzet, toll, kijön a pincér, fizetek. Átmegyek az Óváros téren, és a Párizska (Pařížská) utca felé veszem az irányt, amely a térről nyílik. Ez a rész az Andrássy utat idézi fel bennem. A régi eleganciával, és egy kis sznobizmussal temperált levegő. Betérek egy ‘Nespresso’ feliratú üzletbe. Veszek pár doboz kávé kapszulát a kávémasinámhoz. Az egész arról szól, hogy a kis kapszulába nyomorított igazi kávéőrleményből végül a legkiválóbb fekete csordogál a csészédbe. Az eladó lány sötétszőke, szorosan hátrafésült és felcopfozott hajjal vár. Laza smink, kicsit sem sok, pont annyi, ami még jól esik a szemnek. Sötét, karcsúsított blézert és ugyanolyan színű szoknyát visel, amihez ma egy világoskék selyem inget vett fel. A blézeren egy gondosan megmunkált rubint színű kővel ellátott (lehet üveg) antik bross ékeskedik. Kedvesen köszön, kérdezi, mit parancsolok. Az Illyria és a Roma a kedvencem, olyat kérek. Eladó: prosim, én: dekuju. A falon egy hatalmas poszter, azon George Clooney sármos figurája. Tekintetével és az arcán tükröződő elégedettséggel ígéri nekünk, biztos ez a legjobb eszpresszó a világon, még akkor is, ha ő csupán decaffenátot (koffeinmenteset) képes inni. Micsoda blődség! Kivonulok, haladok tovább a „párizsi” utcán végig, amikor elérem a zsidó negyedet, onnan balra fordulok és sétálok tovább a Károly híd felé, a Moldva folyóval párhuzamosan. Amikor odaérek, átkelek a szobrokkal díszített hídon (Karlův most), megállok körülbelül félúton, a hatodik és a hetedik pillér között. Itt egy kereszt van a korláton, felette egy emlékmű, ezek jelzik, innen dobták let, a gyónási titkok mártírját. Egy szobrot is emeltek neki a hídon, kicsit odébb. A 100 méter magas tornyú Szent Vitus székesegyházban helyezték örök nyugalomra, melynek nyugati főkapuja ma is mindenki előtt nyitva áll. A később szenté avatott mártír Wolfflin János néven Pomuk-on (ma: Napomuk) született, Dél-Csehországban valamikor 1340 és 1350 között. 1380-ban szentelték pappá. Később jogot tanult Prágában, aztán a páduai egyetemen. Az egyházjog doktora gyorsan haladt fölfelé az ranglétrán. Mint egyházi méltóságot és jelentős szónokot egész Prága ismerte és szerette. IV. Vencel cseh király második felesége, Bajor Zsófia őt választotta gyóntatójául.
1389-ben, Johann von Jenstein prágai érsek általános helynökének nevezte ki. Olvastam valahol, hogy ezekben az években nagyon feszült volt a viszony az érsek és az uralkodó, IV. Vencel cseh király között. 1392-ben egy panaszlevelet adott át a királynak, amiben sérelmezte az egyház és a klérus elnyomását. A király elhatározta, új püspökség létrehozásával csökkenti a prágai érsek egyházi hatalmát. A legenda szerint Nepomuki Jánosnak nagy szerepe volt abban, hogy a kladrubi bencés kolostor apátjának végül nem a király kedveltjét nevezték ki. Ezért 1393-ban a király elfogatta Jánost, kegyetlenül megkínoztatta, és végül március 20-án a Károly hídról a Moldva folyóba dobatta. Fél évszázaddal későbbi források említik, a király haragját az is kiváltotta, hogy János, a királyné gyóntatójaként nem volt hajlandó megszegni a gyónási titkot.
Ha már itt tartunk, a csehek előszeretettel hajigáltak történelmi személyeket, és nemcsak a folyóba. Moldva másik partján lévő híres Hradzsin városrészen épült paloták egyikéből, pontosabban a Martinic palota ablakából kidobták Jaroslav Borita Martinicot helytartótársával és titkárukkal együtt. (A helytartó valahogy túlélte a 15 méteres zuhanást.)Lassan sétálok. Útközben találkozom egy két furcsa emberrel, igazi csehekkel, és angol punkokkal, akik már nem keveset fogyasztottak a híresen finom cseh sörből. Bizonyéra nem Dürer Rózsafűzére miatt vannak a Hradzsin környékén. Keresek valamit. Hangulatot, érzést, illúziót és valóságot. Vándorlok tovább a környéken. Guillaume Apollinaire-nek van egy remek elbeszélése, A prágai vándor (Le passant de Prague). Egy 1902. évi kalandot ír le, egy különös találkozásról. Az elbeszélés hőse a cseh fővárosban összefut Isaac Laquedemmel, a Bolygó Zsidóval, vagy Örök Zsidóval, ahogy a németek nevezik. – Idegen vagyok, akárcsak ön, uram, de elég jói ismerem Prágát s a város szépségeit, hogy azt merjem javasolni: tartson velem, és sétáljunk egyet. Végigmennek a városon, az idegen bemutat pár nevezetes helyet, s eközben elmesél hősünknek egy-egy részletet több évszázados kalandjaiból is. Az egész tulajdonképpen a Bolygó Zsidó haláláról szól. Ennyi nagy vonalakban. Ez a történet jut eszembe, amikor itt sétálok. Ha megismerek egy várost, úgy érzem birtoklom is. Az pedig felelősséggel jár. Úgy érzem, muszáj írnom róla, az épületeiről, a hangulatáról, vagy akár a lapos igazságokról, a közhelyekről is. Amikor Prága ódon kis utcáiban „vándoroltam”, valami bolygó idegent faragott nekem képzeletem, aki körbevezet. Egyenesen a Cseh Nemzeti Galéria főépületéhez vitt, a barokk stílusú Sternberg palotában vagyok, Olyan remekműveket találok itt, mint Rubens Szent Tamás halála, El- Grecotól Krisztus képmása és Goya egyik műve a Don Miguel de Larddizábal. No, de vannak még itt a Hradzsin körül furcsa, nem turistaszerű emberek, amolyan művészfélék, akik a part menti apró vendéglők alig kivilágított teraszán romantikus zene mellett borozgatnak. Kdo pije potmě víno (Aki sötétben bort iszik, 1988) mondta a legnagyobb költőjük egyike, a morvai táj, és a finom szerelem megéneklője, az otthon nem annyira ismert Jan Skacel. Viszont valahol olvastam, és érdemes tudni, megkapta a Szlovén Írószövetség nemzetközi kitüntetését, a Vilenica díjat, amit Nádas Péter is bezsebelt az egyik évben.
Visszaindulok a Hradzsin városrészről, de útközben ráteszem a kezemet a híd korlátján lévő fényes kettős-keresztre, nem akartam, mégis odavonzott, meggyónok neki. Állítólag kívánni is lehet valamit. Már sötét van. Letekintek a folyóra, erős fényt látok rajta. Elképzelem, hogy Nepomuki Szent János az, aki a folyóban hagyta a lelkét, és így vigyáz az arra járókra. Egy folyami hajón vidám emberek nevetgélnek…
