+ Irodalom

Várnai Réka: A 11-es szoba

Margaret a középen hiányzó fejdarabját valahol az Alpokban hagyta el síelés közben.

1.

Egy légy szállt rá az asztal szélére. Először le akartam csapni, de aztán hagytam, és néztem, ahogy mindig visszaszáll az asztal szélére. Mindig ugyanoda. Mintha ismerős lenne neki valahonnan. Az asztal. Az anyag. A helyzet.

Tíz perce ültem ott, és azon gondolkoztam, hogy vajon mit lehet ennyi idő alatt csinálni. Talán spagettit főzni. Vagy tojást keményre. Átmenni a boltba egy üveg borért. Futni egy háztömböt. Telefonon beszélni Lilivel. Nem, annyit sosem szoktunk. De meghalni például tíz perc alatt, meg lehet. Többször is.

Ültem a fehér széken, a túlságosan tiszta szobában, és rájöttem, hogy nem biztos, hogy én ezt akarom. És elöntött az ismerős érzés. A hazugság édes ízét éreztem a számban, és kifogásokon gondolkoztam. Hogy hogyan tudnám innen is: kihazudni magam. Kilépni az ajtón, lemenni a lépcsőn, át a parkon, fel a lakásba, és azt hazudni, hogy megint nem ment.

Közben nyílt az ajtó, a légy elszállt a gondolataimmal együtt, és leült a fehér székére Mrs. Drake, a fehér köpenyében, és papírokat tartott a kezében, végtelen sorokat, amik kötelezettségekről, formákról szóltak. A legfelső papír tetején megláttam az arcomat, és a nevemet.

A légy most az ablakra szállt, és többször ki akart menni rajta, ezért neki-neki ütődött, ahogy az én fejemnek is neki-neki ütődött a gondolat: hogy innen már nincs vissza, és ez ráült a vállam szélére. És éreztem, ahogy szorít, ahogy nyom.

– Itt írja alá.

Miközben aláírtam, zavaromban elnevettem magam. Mint ahogy általában zavarban vagyok, és ahogy olyankor mindig elnevetem magam. Akkor is, amikor gyerekkoromban verset kellett mondanom szenteste a templomban. És három éve egy temetésen részvétnyilvánítás közben.

Megkaptam a papírokat, éreztem a negyven kilós súlyukat, hogy akár már most beletehetnék a koporsómba. Láttam magam ebben a szobában megöregedni, Mrs. Drake-el rántott húst enni a menzán, aztán a székében ülni, és papírokat osztogatni fiatal, naiv embereknek.

Mrs. Drake benyúlt a szekrénybe, és odaadta a köpenyemet és a papucsomat. Megkérdezte, hogy melyik osztályon szeretnék dolgozni, mert tulajdonképpen két hely is megüresedett. Két lehetőségem van: maradhatok itt a második emeleten, a liftnél jobbra, a félfejűek osztályán, vagy lemehetek a földszintre, a büfé mellé, a féllábúakhoz.

2.

Végül maradtam a másodikon, mert elég szép volt a kilátás, és a lift mellett volt egy instant kávé automata. Mrs. Drake megmutatta a szobákat, termeket, és láttam elmenni aztán azon a hosszú folyosón, amin az előbb még ketten jöttünk be. És irigy lettem Mrs. Drake-re, a széles csípőjére, hogy inkább lenne nekem is széles csípőm. Hogy ő most kilép azon az üvegajtón, hogy ő mindig csak papírokat hoz, hogy mindig körbevezet, és mindig látod elmenni a hosszú folyosón. Utána akartam szaladni, és könyörögni neki, hogy vigyen magával, mint ahogy régen anyámnak könyörögtem.

Visszamentem a pulthoz, és egy fekete hajú srác, aki velem egyidős lehetett, akinek ’Tim’ volt a köpenyére írva, egy sapkát nyomott a kezembe, és mondta, hogy vegyem fel, mert itt ez a szabály. Egy egészen vékony, finom anyagú sapka volt, és miközben húztam fel a fejemre, dühöt éreztem. Mérges voltam Lilire, mert ő mondta, hogy ez majd jó lesz nekem. Lilire, aki egy múzeumban dolgozik, és csupa érdekes dolgot lát, érdekes emberekkel beszél, és minden nap kimehet a kínaihoz tésztát enni. És láttam magam előtt, ahogy ő húzza fel ezt a sapkát, a hosszú, vékony arcára, a hosszú, barna hajára, és elöntött a méreg. Már a fejemen volt a sapka, amikor odaálltam a mosdókagyló feletti kis tükör elé, és láttam, hogy a sapkában eltűnt a fél fejem. Tim azt mondta, hogy inkább örüljek neki, mert a földszinten a féllábúaknál olyan nadrágot kellett volna húznom, amiben meg a fél lábam tűnik el, és az milyen kényelmetlen lehet.

Tim is felhúzta a sapkáját, és elindultunk ketten a hosszú folyosón.

3.

Ebédnél mindenkit kitoltunk az étkezőbe. Az első asztalnál ültek azok, akiknek középen hiányzott egy darab a fejükből. A másodiknál a bal oldalon hiányosak, a harmadiknál a jobb oldalasok. Az utána következő asztaloknál pedig a nonfiguratív fejformával rendelkező emberek következtek. Az egyiknek például egy szív alakban hiányzott a feje tetejéről egy rész.

Tim bekapcsolta a tévét, és egyszerre megcsendült az összes fém, a több tucat kanál, a több tucat fog, és elindult az egész osztályt betöltő rágás, csámcsogás, amiről hirtelen apám jutott eszembe. Leginkább a csámcsogása maradt meg belőle, de szerencsére nekem sikerült megtanulnom hangtalanul enni. És megtanítottam rá Lilit is.

Pont egy dokumentumfilm ment a tévében, talán a globalizációról, és a halk háttérzenére összeszedtem az ott hagyott koszos tányérokat.

Közben össze-vissza csúszkált a sapkám, hol bal oldalon volt hiányos a fejem, hol a jobbon, ezért mondtam Tim-nek, hogy jó lenne egy másik, mert úgy tűnik, ez nagy nekem.

Tim megnyugtatott, hogy most úgyis levehetem kicsit, mert mindjárt látogatási idő lesz, és olyankor le lehet venni.

Nyílt az ajtó, és csukódott, és jöttek az egész fejű felnőttek, az egész fejű gyerekek, hoztak sülteket, narancsokat, sóhajokat, és jött egy szőke hajú lány is, aki a 11-es szoba felé tartott, és kedvem lett volna vele menni a 11-esbe. Megigazítani az ágyakat, vérnyomást mérni, vagy éppen fájdalom lenni a jobb szájgödrében, amikor mosolyog.

Letelt a műszak, és amikor jöttek az éjszakások, láttam, hogy az egyiknek milyen élethű sapkája van. Arra gondoltam, hogy nekem is jó lenne egy olyan, de Tim azt mondta, hogy az nem sapka. Jo, az egyik éjszakás, már hat éve dolgozik itt, és inkább leveszi a fél fejét minden nap, mert így kényelmesebb, és így nem izzad annyira.

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top