Lengyelország legnagyobb élő zeneszerzője. A kortárs lengyel komolyzene meghatározó alakja, iskolateremtő zseni, egy alkotó, aki amellett, hogy korszakalkotó komolyzenei művek fűződnek a nevéhez, számos ismert mozifilm zeneszerzője is. Ő az idén 83. születésnapját ünneplő Krzysztof Penderecki, aki az idei CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál egyik díszvendége lesz. A CAFe Budapest közönsége három estén is találkozhat a világhírű zeneszerzővel: két koncert mellett egy portrébeszélgetésen Penderecki személyesen mesél majd munkásságáról és műveiről.
Az 1933-ban született Penderecki saját elmondása szerint eredetileg nem zenésznek, hanem festőnek készült, nagyapja, az ismert lengyel festő Robert Berger után folytatni akarta a családi hagyományt.
Voltaképpen véletlenül kötöttem ki a zenénél
– meséli egy interjúban. De már kisgyerekként zongorázni és hegedülni tanult, érettségi után pedig a Krakkói Zeneakadémiára került, és ezzel párhuzamosan a Jagelló Egyetemen filozófiai, művészettörténeti és irodalomtudományi tanulmányokat is folytatott. 1958-ban szerzett diplomát a konzervatóriumban, ahova következő évtől már tanárként tért vissza. Zeneszerzőként az 1959-es Varsói Tavaszi Fesztiválon mutatkozott be, korai művein Webern és Boulez hatása érződik és sokat merített Stravinszky művészetéből is.
A korai éveiben formabontó, kísérletező, a klasszikus zenét új oldalakról megközelítő, meghökkentő alkotó arra törekedett, hogy ne a bejárt utakat keresse.
A tradíció fölött álló felszabadult hangzás érdekel.
Ennek a törekvésnek egyik tökéletes példája, a Pendereckinek nemzetközi hírnevet is szerző A hirosimai áldozatoknak – elégia című műve. Az 1960-ban 52 vonóshangszerre írt darab olyan különleges, egészen speciális hangszeres technikákkal kísérletezik, amelyeket a gyakorlatban szinte lehetetlen alkalmazni (ilyen például a nyeregtartón vagy a húrláb felett való játék). A sok részletet integráló, gazdag hangzásvilág azóta is Penderecki zenéjének egyik magával ragadó sajátossága. A zenészek a hangszerekből egyedi technikával és sok gyakorlással olyan hangokat csiholnak ki, amire korábban senki nem volt képes. Ezt nevezik szonorizmusnak.
Mindazonáltal Penderecki mindig is gyakorlatiasan tekintett a zenei kísérletezéseire:
Az inspiráció tizenkilencedik századi kifejezés. Felejtsük el. Valamit szeretnél elmondani, és ehhez szükségesek bizonyos technikai eszközök. A többi mind mesterségbeli kérdés.
Mindehhez a kísérletezéshez még csak arra sem volt szüksége, hogy csend és nyugalom vegye körül, mint ahogy azt megannyi zeneszerző egyik legfontosabb alkotói kívánalmaként meg szokta jelölni. Krzysztof Zanussi 1968-ban portréfilmet készített a zeneszerzőről, amelyben Penderecki elmesélte, hogy pályája elején nem engedhette meg magának, hogy olyan tágas lakást béreljen, amelyben egy zongora is elfér, ezért megszokta, hogy mindig fejben kell komponálnia. Ebben pedig még az sem akadályozta meg, hogy nincs körülötte nyugalom. Akárhol tudott dolgozni: presszóban, zsúfolt teremben, de még repülőgépen is.
Ahogy a szonorizmus egyik úttörőjeként új fejlődési irányt jelölt ki a kortárs zenében, úgy folytatta a kísérletezést és a saját keretei tágítását később is. Avantgárd útkeresése lenyűgöző volt, hiszen nem riadt vissza a művészet és az élet határvidékéről érkező hangok felhasználásától sem: zörejt, csattogást, a fűrész sivítását vagy az írógép kattogását is belekomponálta zenéjébe. A hetvenes évektől azonban új irányba fordult, hiszen Penderecki számára a kísérletezés garantálta azt is, hogy sosem fog elkényelmesedni, számára a szélsőségekkel való játék nem ideál, nem egy végleges elérendő cél, hanem egy folyamat része. Az avantgárd irányából, annak eszközeinek felhasználásával egy olyan új szintézisre törekedett, amely egyesíti az avantgárdot a hagyománnyal. Bátran nyúlt a késő romantikához és kapcsolta össze saját huszadik századi tapasztalatival, hogy a régi expresszivitást így új alakban mutassa be.
Ahogy Penderecki egyre távolabb került hatvanas évekbeli extrémitásokhoz való vonzódásától, úgy kezdték felfedezni fontos filmrendezők ezen korai műveit. Ezek az alkotók mind olyan zeneszerzőket kerestek, akiknek munkái rezonálnak filmjeik sokkoló, felkavaró, misztikus képi világához. Polymorphia című, 1961-es alkotása például felhangzik Stanley Kubrik Ragyogásában, vagy William Friedkin Ördögűzőjében. David Lynch használta zenéjét a Veszett világban és az Inland Empire-ben, de Penderecki nevéhez köthető a Katyń és Az ember gyermeke kísérőzenéje is, később közös albumot adott ki például a Radioheadből ismert, azóta jegyzett filmzeneszerző Jonny Greenwooddal is, aki például a Vérző olaj, a Beszélnünk kell Kevinről vagy a The Master zenéjének szerzője.
Sokak szerint Penderecki polgárpukkasztó fenegyerekből jól fésült, jól öltözött, kellemes társasági figura lett, aki ma már tömegekhez szól. Még ha ez valóban így is van, ne feledjük, hogy ezek a találkozások mindig olyan különleges alkalmak, amikor egy hatalmas tudással és bölcsességgel rendelkező alkotót láthatunk a színpadon. Krzysztof Penderecki előszeretettel vezényli saját műveit, a CAFe Budapest két októberi koncertjén is különlegességekkel találkozhat majd a közönség: október 12-én a Müpában a Jeruzsálem hét kapuja című művét hallhatjuk. A Jeruzsálem fennállásának 3000. évfordulójára szerzett kórusszimfóniát 1997-ben mutatták be Izraelben. A zsoltárrészletekből illetve prófétai könyvekből (Ezékiel, Ézsaiás, Dániel, Jeremiás) kialakított szövegkönyv alapján Penderecki nagyszabású – három kórust, narrátort és énekes szólistákat foglalkoztató – művet komponált, amelyet sokan Mahler 8. szimfóniájához hasonlítanak. Október 17-én pedig a Zeneakadémia Nagytermében három Penderecki-darab is felcsendül. Elsőként az 1991-es Sinfoniettát hallhatjuk, amelyben Bartókot idézi meg, majd az 1995-ös, a műfaj mahleri és brückneri hagyományaihoz kapcsolódó 3. szimfóniája következik, végül az estet egy egészen friss mű zárja: a 2015-ben bemutatott Trombitaverseny Boldoczki Gábor előadásában, akinek a lengyel mester eredetileg írta a darabot.
