Prunyi Ilonát négy és fél éves korában egyedül hagyták egy zongorával és néhány kottával és innentől mindenki természetesnek vette, beleértve őt magát is, hogy a zongorázás lesz az élete. Hetven évesen azért kezdett angolul tanulni, hogy angolul is taníthasson. Pertovics Emil zongoraversenyt írt a számára, óriási repertoárján a klasszikusok mellett kortárs és ismeretlen szerzők sokasága szerepel. A Dohnányi reneszánsz elindítójával, a Zeneakadémia tanárával, a Liszt-Bartók-Pásztory díjas érdemes zongoraművésszel a zene ünnepén, október 1-én 19.30-kor kezdődő Müpa-koncertje alkalmából Fazekas Zsuzsa beszélgetett.
Debrecenből indult egészen korán, akkoriban csodagyereknek tartották?
Mostanában divat a csodagyerekség, akkor, a háború után hús sem volt kapható, nemhogy csodagyerek. Különben Vásáry Tamás indult még Debrecenből, de ő sem ott lett csodálva. Ez a Debrecen nagyon furcsa hely volt, olyan iskolásan ment minden. Valahogy természetesnek vették, így néztek rám a tanárok, és amilyen ártatlan voltam, én is. Egy zárt világban éltem, ahová senkit nem engedtem be és én sem nagyon mentem ki, és azt hittem még jó sokáig, hogy ez jól van így. Jó voltam, de sosem ajnároztak. A miénk iparos család, kétszáz éve nem volt senki szellemi ember, anyukám mindig betegeskedett, nem nagyon járt el otthonról, apukám egy könyvkereskedésben dolgozott. Halálosan szegények voltunk. Karácsonykor az ajándék egy kosár alma volt, amit csodálva néztünk a húgommal. Döbbenetes volt az a szint, én leginkább ingerszegénynek nevezem.
Hogy került akkor a zongora közelébe?
Nem tudom hogyan, de egyszer kaptunk egy bababútort, amihez volt egy kis zongora is. Én négyéves múltam ekkor. Tíz billentyűje volt, és én azonmód eljátszottam rajta egy népdalt. Onnantól megszűnt a világ. A szomszédban volt igazi zongora, megengedték, hogy átjárjak pötyögni. A néni nem tanított, csak megmutatta, hogy hol van a C, aztán csak főzött és hagyott engem játszani. Olvasni még nem tudtam, de kottát olvasni már igen. Aztán egy rettentően aranyos, rendetlenül kinéző másik néni ezt meghallotta, még ma is hálás vagyok neki, ő kezdett el tanítani. Akkor volt az a híres jelenet, hatévesen a zeneiskolában mindent lejátszottam, amit elém tettek. Hát te tudsz blattolni? – kérdezték csodálkozva, én meg visszakérdeztem, hogy az micsoda. Olyan természetes volt, mint a levegő, nem éreztem ebben semmi rendkívülit, azt hittem akkor, hogy mindenki így működik.
És mikor ért véget az ártatlanság kora?
Ez kínos és nehéz ügy, életemnek egy sötét korszaka. Ez a hályogkovács dolog, amikor az ember egyszer csak rájön, hogy ami van, az nem természetes, és onnantól nem tudja, hogy akkor hogyan kellene csinálnia, hogy hogyan tovább. Ez negyedéves főiskolás koromban történt.
Vagyis sikerült szétzúzni ezt az áradó ösztönösséget?
Én zúztam szét, nem tudom hogyan. Nem tudtam, hogy mi a bajom. A tanárom egy alezredes volt, aki a honvéd együttestől talán politikai alapon került be tanítani. Valaha Bartók tanítványa volt, tankönyvet is írt, de úgy sajnos nem lehetett zongorázni. Keveset jártam az óráira, ő pedig beleegyezett, de ha külföldiek jöttek, behívott, hogy tessék, a könyv szerint így kell zongorázni. Küldtek nemzetközi versenyekre is, húszévesen bejutottam a Liszt zongoraverseny középdöntőjébe, majdnem a döntőbe is, amiből egy hangot nem tudtam. Minden jól ment, egy fél órát gyakoroltam, együltömben szépen megtanultam egy Mozart szonátát. Komoly tehetség voltam, talán ennek köszönhetem, hogy minden akadály ellenére nem tudtam rosszabbul zongorázni bármi is történt velem. Valahogy nem tudom abbahagyni, nem mintha szeretném, de az élet valahogy mintha ezt szeretné. Nekem nem kellett gondolkodóba esnem, mert még combnyaktöréssel is ugrottam ki az ágyból és két hét múlva már koncerteztem.
De miben állt pontosan, miképp zajlott le az a sorsdöntő változás?
Tapasztalom azóta is, hogy akiből csak úgy ömlik a tehetség, azt nem szabad egyből elhinni. Mindig mondom, akiből csak úgy ömlik, azt 35 éves korában meg akarom hallgatni. Mert addigra neki rá kell jönnie, hogy nem lehet, hogy csak úgy ömlik. Rá kell jönnie dolgokra, például, hogy hogyan dolgozzon. Addigra sokan elkopnak, kihullanak, átmennek a könnyű műfajba. Pernye András, aki alig hallott engem ebben a feljövő korszakomban, hallotta ezt a Liszt versenyt, és akkor azt írta rólam – pedig én ott csak egy résztvevő voltam – azt írja, hogy az én említésem nélkül a versenyről nem lehet beszélni. Így. De volt egy másik mondata, amit először nem értettem: „Fejlődése nem látszik biztosítottnak.” Sokat töprengtem rajta, hogy ez mit jelent, míg rájöttem, hogy ezt a megjegyzést a tanárom felé szánta. Pernye András fantasztikusan érzékeny fülű és okos ember volt. És ez a mondat aztán elindított bennem valamit, ha akkor nem is láttam olyan világosan, mint ma. És közben ment minden tovább. Olyan Liszt Transzcendens etűdöket játszottam a negyven kilómmal, amit ekkora pasik játszanak ekkora kézzel. Erre külön oklevelet adtak. Aztán jött a diploma éve, és nekem addigra valahogy elegem lett. Még mindig dolgozott bennem, hogy mit gondolhat a Pernye. Persze nem mertem odamenni hozzá és megkérdezni, annyira tiszteltük ezeket az embereket.
Hol is járunk most az időben?
61-62-ben, a diploma éve 1963. Innen van egy híradófelvétel is. Néhány perc arról, hogy a festő Orosz János francia ösztöndíjat kap és engem is behívtak a díjazottak mellett, mint párizsi versenyesélyest, de a versenyre végül nem jutottam el, egyik napról a másikra elért a válság. Tapasztalom azóta is ezt fiataloknál, hogy ha a tehetség valamilyen akadályba ütközik, akkor az ember elkezd pszichoszomatikus tüneteket produkálni. Egyik nap felébredtem, rettenetes ízületi fájdalmaim voltak, aztán vakbélgyulladás, mandulagyulladás, vakbélműtét, mandulaműtét, el kellett halasztani az egész diplomát. Azóta látom, hogy ha valaki rosszul gyakorol vagy túlhajtja magát, jelentkeznek a gondok. Szerencsére intelligens fiatalok észreveszik ezt magukban, persze figyelmeztetem is őket, hogy a tehetség egy külön személyiség. Mintha egy nagyobb szellemiség csatornája lennél. Ijesztő erre visszagondolni. Ahogy ez lezajlott, elkezdtem másképp gyakorolni, másképp figyelni. Kisebb volt a hangom, nem volt kiérlelve. Jó, másnak se, de más nem hal ebbe bele. Püföl, aztán vagy lesz valami, vagy nem. Olyan érzékeny volt a tehetségem, hogy ebből a nagy ösztönösségből valahogy képes volt kiszabadítani magát vagy engem. Tény, bár úgyse hiszi el soha senki, ott kezdődött, hogy elkezdtem egyetlen hangot ütögetni. Még az is eszembe jutott, csak nehogy megbolonduljak. De tudtam, hogy nem fogok megbolondulni. Ütögettem a hangokat, a hang testét kerestem.
Hogy teltek a következő évek?
Azért volt egy-egy koncertem, de a filharmónia nem adott szólista státuszt, érdekes, harmincöt szólista volt, én nem lehettem, rögtön tanár lettem. Tíz évig azt hallottam, hogy maga ott tanár, ami azért nagy szó volt, de én valahogy mégis szenvedtem. El se indult a pályám. Közben azt mondtam, legyek normális ember, kell egy gyerek, megszületett a lányom. Na, akkor azért nem kaptam koncertlehetőséget. Jöttek a Film Színház Muzsikától, „hát mi azt hittük, hogy te 61-től külföldön koncertezel.” Közben itthon sem voltak koncertjeim, nemhogy külföldön. Rossz korba születtem és amellett nőnek. De olyan titkokra találtam rá eközben, amit aztán tudtam gyakorolni, és éreztem, hogy ez visz előre. Szóval, évi egy koncertem volt. Elmentem a filharmóniához, az utcáról bárki bemehetett működési engedélyért. A legnehezebb darabbal, a leggyilkosabb Schumann toccatával mentem. Azóta se hallottam senkitől. Prunyi Ilike ott ült sápadtan, ártatlanul, harminc évesen, de úgy néztem ki, mint egy kislány, tele elfojtásokkal. Elkezdtem játszani, de egyszer csak leállítottak. Hát ezek hülyék, nem hallják, hogy ez milyen nehéz? Maga honnan jött, kérdezték, ezt a darabot legutóbb Horowitz játszotta 1935-ben. Hát honnan jöttem volna, innen Budapestről a főiskoláról. Hát játsszon tovább, utána azt mondja, kérem, jöjjön föl az irodába. Ekkor kaptam a legelső félestet. Ennek az embernek még volt annyi tekintélye a régi világból, hogy megkaptam a félestet, ahol két Haydn szonátát kellett játszanom, véletlenül sem valami nagystílű darabot. Hát, Haydn szonátával hogy lehet naggyá lenni? De mindig olyan voltam, mintha a magam tanára lennék, merthogy az is vagyok. Olyan, mintha két példányban léteznék. És akkor mintha én Haydn szakértő volnék és fél életemben csak Haydnt játszottam volna, megtanultam az összes Haydn szonátát. Annyira, hogy azt a kettőt úgy játszottam el.
Megvolt a kvóta, vagy mi lehetett ennek a mellőzöttségnek az igazi oka? Mitől függött, hogy kiből lehetett szólista?
Nem tudom, ekkora ellenállást én ma sem tudok megmagyarázni, de akik benne voltak, tudták. Fischer Annie, akivel én később jóban lettem, azt mondta, én ezeket nem tudom így eljátszani mucikám. Félelmetes volt, hogy 55 éves koromban a legnagyobb barátnője leszek, de szó szerint szeretetből. Mert ő ott volt azon a Liszt versenyen. Én ráadásul el is felejtettem, hogy ő is benne volt ebben, nem személyesen, nem ellenem, de hát nőből nem lehetett három. A férfivilág volt az igazi ok. És hát ő volt a királynő, ez világos. Időnként bementem a filharmóniába ajtót csapkodni, de annak sem volt túl sok eredménye. Különben is utáltam az ilyesmit. Én nem tudok magamért küzdeni, én a zongorával küzdök. Később tudtam csak meg és ezt is Fischer Annie-tól, hogy azt mondták rólam: ez a Prunyi vagy őrületes tehetség, vagy bolond. Csak sugárzik, és azt se tudja, hogy miért. De hát ez a tehetség, ez a játék. Ráadásul pódiumalkat vagyok, már gyerekkoromban is úgy téptem fel az ajtót a növendékkoncerteken. Annyira kiadásra való vagyok, és nekem nem elég csak az itthon. Az ember később ismeri meg önmagát, de ez milyen jó.
Mindenben ilyen kirobbanóan energikus?
Befelé dolgozó alkat vagyok, de imádok kiadni, de csak per pillanat és nem mindenkinek. És különben zárok és gyűjtögetek, de minden érdekel, annyira tudom belül élvezni a világot. Nincs szükségem arra, hogy mindent kimondjak. A tanítással türelem terén is javultam. Ma már annyira belelátok mások világába, tempójába és hangvételébe, és az utóbbi 20-25 évben sok szempontból az emberek felé is megváltoztam, ma már többet bírok. Sohase nagyképűségre dolgoztam. Tudom, és mindig tudtam, hogy mi a feladatom. Nem lehet felelőtlenül élni és hamiskodni, ahhoz túl merev és egyenes voltam, túl becsületes, ugyanakkor nagyon színes, tehát bárkivel jóban tudok lenni egy idő után, nincs bennem semmi sznobság.
Hogyan barátkoztak össze Fischer Annie-val?
Ötven éves voltam, amikor kijött az első lemezem külföldön. Elmentem hozzá, egy fél órát beszélgettünk és már indultam volna, akkor felugrott a fotelból, visszanyomott és azt mondta, „Te akkor most már itt maradsz nekem”. Persze hajnalig tartottak ezek a dolgok, állandó telefonálás, mindent megbeszéltünk, koncerteket, mindent. Hallgattatta a lemezeimet, tudta, hogy más típus vagyok, de neki ez tetszett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy pillanat alatt így összebarátkozunk. Ő senkinek nem segített, egy valakit ajánlott be egyszer a Soltihoz, akiben aztán csalódott. Megértettem így visszamenőleg, hogy ő sokkal passzívabb volt, nem mutatta ki magát senkinek, megvolt az a pár barátja. Ebben hasonlítottunk. Nekem is megvan, hogy kit engedek be az életembe. Szóval érdekes korszak volt ez az ötven év, közben nagyon jó partnerekkel játszottam, de koncert mindig kevés volt, mert külföldre nem jutottam ki, és már nem akartam a nagy lányomat itt hagyni, menegetni ide-oda, bemutatkozni. Most már persze engem is számon tartanak, 49 külföldi lemezfelvételem által. Benne vagyok egy könyvben a világ nagy zongoraművésznői között. Láttam az interneten, majd elájultam.
Milyen szempontok szerint állította össze az október 1-ei Müpa-koncert darabjait?
Igyekeztem kétszáz évet átfogni, Mozart, Franck és közben romantika. Azt vettem figyelembe, hogy engem mi izgat, és hogy akkor már nagy tétje legyen. Zenekar is, kamarazene is. Ehhez megint több emberre van szükség, ami nagyon nehéz. Ennyifélét egyszerűen nem szoktunk játszani. A szólóest is nehéz, de ott több idő van, hogy benne maradj, nagyobb léptékű darabok, itt pedig mindegyikbe egyenként bele kell jönni. De bármi lehetőség van, szeretem feltenni magamnak a lécet. Így még talán hetvenöt évesen is újra felfedeznek. Mindez a szakma számára nem vitás. Annyira sokáig mellőztek, ez most a nagyon késői besztárolás. Életem első nagyterme lesz, hát elég csúfos dolog, bár nem nekem. Vigyáznom kellett, hogy ne váljak cinikussá, de teljesen védve vagyok a zongorázással. Mindentől megfosztódtam, de játszottam. Olyan visszajelzéseket kaptam, hogy tudja vajon ez a nő, hogy mennyire jó? Inkább ne mondjuk meg neki.
A tanítás milyen belső tapasztalatokkal szolgált?
Ez az energia dolog bármire irányulhat. Harmincéves koromig úgy tűnt, hogy kívül minden rendben van, csak nem jött össze, mert én nem voltam összerakva, nem láttam rá saját magamra. Olyan ártatlanul tisztán ösztönös voltam, hogy abból az állapotból nem is biztos, hogy valaki meg tudja ezt tenni. A gyerekeknek mindig el is mondom, hogy figyelj, már válságban kellene lenned, olyan rutinnal játszol, mint egy öregember. Most kell rám figyelni, hogy milyen technikákkal lehet életben tartani a tehetséget, hogyan kell gyakorolni. Erre valaki megszólal: Tanárnő, tessék nekem is jósolni! Mondom gyerekek, hát ez nem ilyen, figyelj, én itt vagyok, nyomom a gombot, csak nálatok nem szól. Ez szimpátiától független, szerintem ettől élek aránylag vidáman, ha eltöröm magamat, akkor felkelek a földről. Szép lassan megtanultam a saját életemet és ezt mindenkinek meg kell tanulnia.
Szét tudja választani a munkaidőt és privát időt?
Elméletileg azt szeretném, amit fiatal koromban, hogy csak úgy játszom. Ezt is szoktam gyakorolni. Különválasztom, hogy csak úgy blattolok össze-vissza, hagyom a csatornát, nehogy beduguljon. Délelőtt abban a három órában, néha csak annyit hallani, hogy egyenként leütöm a billentyűket. És kész, egy életre elintézem, hogy hogy kell valamit megoldani, hogy szép legyen. Ez a gyakorlás. Elképesztő fejmunka, amiből bármikor kijövök és egyben van a lelkemmel. Ez az abszolút profizmus. Minden nap muszáj gyakorolni, általában délelőtt 10-től 1-ig szoktam. Ez egy beszorított idő, ez már nem tudom hányadik lakásom, de sehol sem engedtek egész nap szórakozni. Úgy dolgozom délelőtt, hogy ne hívjon délután a munka, hogy úgy érezzem, ma már nem tudok többet tenni ezekért a dolgokért. Szerencsém van azzal, hogy relatíve könnyen dolgozom. Régen bántott, ha munka közben megzavarnak, de ma már fát lehet vágni a hátamon. Annyi szerencsétlenség ért, és annyit voltam már kemény, hogy úgy vagyok lágy, hogy tökéletesen megértő vagyok. Nem zavar? Nem zavar. Abbahagyom a darabot, mert pont azt kell gyakorolnom, hogy bármikor kiugorhatok belőle és bármikor újra benne vagyok. Mintha most lennék húszéves, teljesen fiatal maradtam belül. Nem is értem ezt néha. Teljesen egész lettem. Irtó érdekes ez az agy, nagyon sok minden a fejtől függ, a hangok milyensége adja az érzelmet. Nem kell ehhez az embernek grimaszolni, meg felhőre gondolni, ha nekem az az akkord olyan lágy, akkor az lágy érzetben és lágy a fülemnek is, magyarán nincsenek külön ezek a dolgok.
De hogy lehet ezt átadni?
Nem ezt kell átadni, hanem ezt a rengeteg billentésfajtát. Nagyon sok mindent meg lehet tanítani, sokféle segítséget lehet adni, érzeteket, trükköket, technikát. Nehéz rábírni a növendékeket, mert lusták magukkal, elkényeztetett gyerekek, olyan is akad, aki megkapja a világ legjobb zongoráját, de nem tud eléggé zongorázni, megelégszik azzal, hogy jó a zongorája. Egy öreg Yamaha zongorán játszom. De itt küzdeni kell. Itt hangzási arányokról van szó. Attól fáradnak el az emberek, akármilyen jók, kollégák is – egyrészt személyiségileg – másrészt, hogy magukat ismétlik. És bárhogy játszik, ott van a neve. Én mindig azt érzem, hogy nem tudok eléggé zongorázni és itt belül van egy másik Prunyi, aki nem engedi, hogy elfáradjak, és hál’ istennek nagyon nem engedi.
