Első perc. Kinyílik az alstom ajtaja és kezdetét is veheti a hegymászás, a rögös út, persze a kényelem biztonságos lanovkájába csomagolva. Igen, a mozgólépcső azért van, hogy miközben valami felé tartunk, még belebámuljunk a szemben érkezők arcába, vagy esetleg a színes reklámokat tekintsük meg panorámaként. Nem kell itt sietni, jóuram, mert képzelje, hogy ezt ezért találták ki. Hogy felvigyen. De sietős valakinek, hát ne lökdössön már! Baloldalon kell állni, hogy a jobboldalon fel lehessen menni, maga bunkó! Tipikus magyar paraszt. Igen, mert fontos és egészséges a kommunikáció a csúcs felé menet.
Második perc. Ha felérsz, már az is felér egy kis megváltással, mert hát a deáktér büdös univerzuma tulajdonképpen mennyország mondjuk a nyugati aluljáróhoz képest. Aztán jönnek az értetlenkedő turisták, akik keresztülmennek a téren. Nem értik ezt a várost, idejöttek, hogy csodálják, meg minden, és most egyszerűen nem értik! A szagát még meg lehet szokni valahogy, de az a sok hajléktalan! És valóban: amikor én is kiérek, rögtön kettő lesz a nyomomban, kitartóan kell sietni, hogy az átkuk villáma ne csapjon belém, hogy ne legyek átkozott, mert hát ugye nem adtam semmit, joggal dühösek, még csak meg se hallgattam őket, (jobb kedvemben azt mondom, elnézést, nem tudok segíteni, de amikor úgy állok hozzá már a mozgólépcsőn, hogy hányok tőletek és csak bírjam ki a munkahelyi vécéig, akkor csak elrohanok mellettük, és akkor én vagyok a tipikus magyar paraszt, persze).
Harmadik perc. Mint a leglepusztultabb cirkuszi mulatság, úgy táncolnak, szaxofonoznak, énekelnek, térítenek, táncolnak a téren a város szürke ködjéből formált bús bohócok. Szürke por lepte be plasztik ruhájukat, színes portékáik már a nézésemtől ripityára törnek szét, felszikrázik az igénytelenségük. A piros kabátos egyetemisták egész nap a turistákat vadásszák, a városnéző buszjárat miatt, hősöktere, meg minden, persze a téren végigsétáló külföldi népnek nem kell a hősöktere, mert elegek vagyunk mi, a szürke délelőtt robotoló hősei.
Negyedik perc. Még egy kis séta a munkahelyemig, a reggel terítő pincérek unottsága balra, a biztonsági őrök hangos nevetése cigarettaszünetükben jobbra. Másnapos napozók a füvön, hányás- és húgyszag a bokrok közt, ébred a deáktér, sajtburgerbe harap egy négytagú debreceni család, istenem be szép ez a pest, be szép!, térképek forognak és turisták csodálkoznak, szokják az évezredes bűzt, nem értik, hogy amott egy kopasz, vézna kis ember miért ordít, mint a fábaszorult féreg, miért sír, miért kiált, mit sirat annyira, mi fáj neki, nem értik. Én sem értem, hiszen minden reggel így van, és megszoktam, de nem értem, csak elfogadom, mert ez a deáktér, ez a fennsík, ez bőven elég itt mennyországnak, nem kell több.
Ötödik perc. A Hercegprímás utca már egy más szféra, de borzasztóan közel van az előzőhöz. Turistacsábító éttermek mindenhol, magyaros ízek és szagok csábítják azokat, akik előtte talán egy kukába hánytak; hát most egyenek egy kis gulyáslevest, mert az leöblíti a fájó deáktéri emlékeket. Az étteremtulajdonos és a főpincér kiülnek csillogó öltönyükben az ajtó elé, cigarettáznak és politizálnak, és talán nem is tudják, mi zajlik az utca túloldalán. Nem is hallják a kopasz sikolyát, meg a szürke zenebohócokat. Beérek a munkahelyre, konstatálom, hogy megint kitágult ez a büdös univerzum, hogy nincs hiba, mert ordít még az a kopasz, most is ordít, jajongása átjárja az egész testem, és feltöltődöm tőle, könnyebb lesz a munka is, én tényleg így szeretlek, Budapest.
Haragonics Zalán Áron
