Ahhoz, hogy éljek, muszáj megszoknom a szagokat. Egy idő után szeretni is fogom, végül még hiányozni is fog. Például az a jó nyugatiszag. Ezredéves koszba vágom bele a cipőm, ahogy lebattyogok az aluljáró lépcsőjén, amelyre már évek óta fel van kenve hullámosan a ragasztó. Hirdetés nincs, most önmagát reklámozza. A lépcső alján már ott dohányzik mindenki, aki lusta a felszínre törni. Cigarettáznak a mirelit pékáru fáradhatatlan eladólányai; a bájos műmosolyt magukra erőltető, nem létező alapítványoknak gyűjtő, kis macival csábítgató miniszoknyás csajék; az ellenőrizni megunt ellenőrök; a pizzaszeletes hely undok kis cafkái; a közösülni biztosan nem vágyó, haloványan „szexet” mondó, szerencsétlen fiatal kurvák; és mindenki, aki a szagból kitörve mocsoklevegőre vágyik. Leérek, elindulok, félemberek vonyítanak, mint a sakál, indiánok magnózenére furulyáznak rá, messzebbről a Jézus-rock is hallatszik, óriási a tömeg az igehirdető béna gitáros körül, sárga cetlik röppennek, hogy menj a gyülekezetbe. Aztán ott van a börger, égett zsírillata bevonzza a zabálni vágyókat, ott van a szelet pizza is, kétszáz forint, bármi van rajta, megeszem; és ott van a metró bejárata, a bajszos ellenőr hangosan és monoton, mint egy robot, mondja, hogy köszönöm, vagy néha nem is mondja, csak tekintetével hessegeti lefelé a tömeget, és ott állnak talpig zöldben a metropol-árusok is; és én megyek tovább, menekülök a pokol még mélyebb bugyraiba, hogy aztán megbóduljak újabb szagoktól, megszédüljek a mozgólépcsőnél, és zuhanjak, zuhanjak, zuhanjak lefelé.
Haragonics Zalán Áron
