Három film, melyet Yasujiro Ozu rendezett, s Setsuko Hara a főszereplője
Korai aratás (1951), Japánul: Bakushu, Angolul: Early Summer
Csendes őszi nap (1960), Japánul: Akibiyori, Angolul: Late Autumn
Egy család alkonya (1961), Japánul: Kohagawaya-ke no aki, Angolul: The End of Summer
Írta: Ferber Katalin
Ezzel, a korábbiaknál kicsivel hosszabb recenzióval befejezzük a Setsuko Hara retrospektív filmsorozatról szóló ismertetéseket.
A fesztivál rendezői talán nem véletlenül vetítették egymás után a fenti három filmet: tartalmilag és stílusában is együvé tartoznak. Így némi, talán megbocsátható önkénnyel, e recenziók szerzője trilógiaként nézte végig mindhármat. Ezzel a nyugati filmkritikusok többsége nem értene egyet, ők a Tokiói történetek című filmet sorolnák ide a harmadik (Egy család alkonya) film helyett.
Ma már nehezen hihető, de Yasujiro Ozu a hetvenes évekig szinte ismeretlen volt a nyugati országok filmesei számára. További két évtizednek kellett ahhoz eltelnie, hogy másutt is felismerjék, a szigetország egyik (ha nem a) legnagyobb filmrendezője nemcsak hazája közönségének készítette filmjeit, jóllehet gyakori kritika volt alkotásaival szemben, hogy filmjeinek nincs cselekménye, a filmek lassúak, vontatottak, unalmasak. Vagyis, túlzottan japán filmek. Ezek a vélemények sokkal kevésbé Ozu filmjeiről, mint arról a teljes ismerethiányról szóltak, ami a szigetország mindennapjait, kultúráját, hagyományait illeti.
A három film egyedülálló, vagy egyedül maradt megözvegyült nőkről szól, akik saját környezetükben kiegyensúlyozottan és elégedetten élnek, de szüleik, testvéreik és esetleges kollégáik egyaránt férjhez menetelüket sürgetik. Ellentmondást nem tűrően, látható türelmetlenséggel és kevés jóindulattal.
A jóakarók, akik majdnem mindig férfiak, nem keverik össze a románcot a házassággal, vagyis szempontjaik a kiválasztásnál a jövendőbeli anyagi és társadalmi pozíciója, semmi egyéb. Nekünk, európai nézőknek talán furcsa ez, de a kelet-ázsiai társadalmak többségében érthető okok miatt évszázadokon keresztül ez volt a természetes. Egyrészt a családok többsége jobb anyagi helyzetet akart teremteni gyermekei számára, másrészt a társadalmi pozíció a család státuszának megőrzését, vagy javítását célozta. Hogy ez teljesüljön, ahhoz nem kellettek feltétlenül érzelmi szempontok a jövendőbeli kiválasztásához.
Ozunak e három filmjében minden egyedülálló nőnek a hagyományokat, a szűkebb környezet kimondatlan elvárásait kell teljesítenie. Egyedülálló nőként nem teljes jogú, vagyis elfogadott tagjai a társadalomnak. Ozu női főszereplője, mert mindegyiket Setsuko Hara játssza, nyíltan szembefordul az elvárásokkal. Vagy nem akar egyáltalán férjhez menni, vagy mást választ a család és a házasságközvetítő javaslatával szemben.
Érthető tehát, miért hangzik el A korai aratás című filmben a főhős bátyjának megjegyzése, miszerint húga, Noriko (Setsuko Hara) rendhagyó egyéniség. Japánul ez a „heszomagari” , ami szó szerint azt jelenti, hogy még a köldöke sem középen van. Vagyis, egyéniség, s emiatt megváltozhatatlan, reménytelen eset a környezete megítélése szerint, mert nem áll be a sorba, a többiek közé.
Minden látszat ellenére a három film azért is szokatlan, mert tele van indulatos reakciókkal, visszafojtottan, halkan.
Elhajított ruhadarabok, a tolóajtók dühödt huzigálása, felháborodottságtól elfúló, odalökött félszavak, mindezek azonban leheletfinoman történnek. Csendesek ezek a filmek, mosolygósak, de gyakori a mosolyok mögött felfedezhető tehetetlenség és düh. S ami talán a legfontosabb, a filmek „megoldásai” sohasem a környezetben élők elvárásai, hanem valami egészen más.
A filmrendező egész életében az édesanyjával élt együtt, soha nem nősült meg, s alkotásaiban mind a férfiak mind a nők ábrázolása rendhagyó. Nem mentes a férfiak és nők barátságainak szokatlan bemutatásától, mintha mindkét nem igazán csak saját nemével érezné biztonságban magát. Sok jóképű, vonzó külsejű férfi szerepel filmjeiben, s a csinos, légiesen szép női szereplők játékában mindig ott van a szolidaritásnál kicsivel több érzelmi kötődés saját nemükhöz. Így teremt egyensúlyt a Férfi és a Nő között a filmművészet egyik nagy varázslója.
A férfiak a nőkkel szinte mindig közömbösek, s néhány bóknak is tekinthető gúnyos megjegyzésen kívül természetesnek tekintik a velük élő nők szolgálatait. A nők mindig alárendeltek a férfiaknak, legyen az apjuk, a bátyjuk vagy éppen a férjük.
Így lesz a Korai aratás című filmben a családi élet tele parancsokkal, a családdal élő kisgyerekekkel való állandó kiabálással és az európai néző számára meghökkentő szeretetlenséggel. A gyerekek persze a maguk módján lázadnak, egyáltalán nem udvariasak (még), ami előrevetíti a társadalom mélyén zajló földrengésszerű változásokat is.
A Csendes őszi nap-ban a „jószándékú” férfikollégák iparkodása, hogy az özvegyen maradt hölgynek férj-jelöltet szerezzenek, tele van pletykákkal, spekulatív, gyakran rosszindulattól sem mentes ügyködéssel, s bizony nem egyszer hazugságokkal.
Az Egy család alkonya talán e tekintetben a legnyíltabb, mert a családfő titkos szeretője, az ebből a kapcsolatból állítólagosan származó lánya léte homlokegyenest ellentétes a tiszteletre méltó szakéüzem tulajdonosának tekintélyével. Családjában mindenki átlát rajta, s sajátos humorral (ami a nézőknek talán egy kicsit fájó humor) kezelik az öregember hazugságait, lopott találkáit egykori szeretőjével, aki egyébként egy hajdanvolt prostituált. (Az már csak harsány nevetést vált ki a nézőkből, hogy az idős férfi egykor prostituáltakat futtatott, vagyis selyemfiú volt.)
Ozu kettős tükröt tart elénk e három filmben. Egyrészt a nők alárendelt és emiatt kiszolgáltatott helyzetét mutatja be, melyet mi, európai nézők gyakran tehetetlenül és indulatoktól megdermedve figyelünk. A rendező ezzel egy időben a „férfivilág” csapdáit sem tagadja, ezért a sok mellébeszélés, mímelt harag a nőkkel való szigorú, ítélkező hangnem.
Van azonban mindezeken kívül még néhány fontos elem e három filmben, mely tudomásom szerint eddíg egyetlen filmkritikusnak sem tűnt fel. Az egyik a díszletek fegyelmezett, egyszerű szépsége s e díszletek között a szereplők „vegyes” öltözködése: kimonókban, azaz a hagyományos öltözékben a férfiak épp úgy feltűnnek, mint sötét öltönyben, hasonlóan a nőkhöz. Az igazán meglepő azonban nem a külsőségek bármelyike, hanem az a megkérdőjelezhetetlen függés, ami minden női szereplőjét jellemzi e három filmnek. Az egyedülálló vagy a gyerekét egyedül nevelő nők a családban minden tekintetben az apától a férfi testvértől függenek, de nincs ez másként a munkahelyükön sem, ahol a saját főnökük kéretlenül keres férj-jelöltet nekik.
Abban a társadalomban, s ilyen Japán, ahol az egyéni függetlenség mindig csak valamivel, vagy valakivel szemben jöhet létre, ahol az egyének önbizalma kizárólag az őket körülvevő emberek megítélésére hagyatkozik, a függetlenség kivívása negatív eredmény.
Mégis, ennek ellenére Yasujiro Ozu meggyőződése, s egész életműve arról beszél nekünk, hogy ez nemcsak dicséretes törekvés, de előbb vagy utóbb az egyének környezetében élőknek is el kell ezt fogadnia.
Ozu, megszegve a normákat, sohasem alapított családot. Setsuko Hara sohasem ment férjhez. Hasonlóan Mikio Naruse filmrendező szemléletéhez, Ozu is a „lázadó nők” mellé állt, jóllehet, egészen más eszközökkel fejezte ezt ki, mint Naruse.
A három film egyikében, az Egy család alkonyában kétszer is feltűnik a családfő törvénytelen lánya mellett egy egy fiatal amerikai férfi. A hatvanas évek elején vagyunk, s talán Ozu így kacsint ki a külvilágra, lehet másként is, másutt is emberi kapcsolatokat teremteni és őrizni.
Tudomásom szerint e három alkotás egyike sem nyert egyetlen nemzetközi filmfesztiválon díjat. Ma, több mint fél évszázad elteltével e három alkotás nyugati „felfedezése” is megtörtént, mert mindegyik a remekművek körébe tartozik.
Yasujiro Ozu a hatvanadik születésnapján hunyt el. Édesanyja mellé temették Kamakurában a hamvait (ahol Setsuko Hara is élt). Kívánságára sírkövén egyetlen írásjel áll, a semmi (japánul mu). A semmi teljessége, ha pontosak akarunk lenni.
