Buda török elfoglalása valódi jelentőségénél sokkal kevésbé él a nemzet emlékezetében, pedig Trianonhoz hasonló igazi sorsforduló volt. Erre hívja fel a figyelmet az a konferencia, amelyet Buda 1541. augusztus 29-i elestének 475. évfordulóján, hétfőn rendeznek Budapesten.
A tanácskozást a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézete, a Szegedi Tudományegyetem klasszika-filológiai és neolatin tanszéke, valamint a Budapesti Történeti Múzeum szervezi.
Kasza Péter szegedi egyetemi oktató elmondta: a 16. század első felében augusztus 29. két évtizeden belül háromszor is a Magyar Királyság „fekete napjává” vált: 1521-ben e napon esett el Nándorfehérvár, 1526-ban pedig súlyos vereséget szenvedett a magyar sereg Mohácsnál, odaveszett az országot irányító elit jelentős része, élén az uralkodóval.
Az ország egysége megrendült, az állam nem tudta megvédeni a területén élőket, a déli és keleti országrészek felett egyre inkább a török dominált, a nyugati területeken pedig fokozatosan kiépült a Habsburg-fennhatóság. Ennek tragikus következménye, hogy a két szemben álló birodalom között kialakuló patthelyzetben a magyarok nemzedékeken át testvérháborúra kényszerültek. Így történt ez például Pest és Buda falainál nemcsak a korszak kezdetén, 1540 és 1542 között, de még 1686-ban is, amikor egy nagyobb részt nemzetközi sereg visszafoglalta Budát, miközben magyarok harcoltak a török oldalon Thököly Imre fejedelem vezetésével.
A korra jellemző, hogy az 1541 tavaszán Budát ostromló több tízezres Habsburg-sereg lovasságát egy magyar főúr, Perényi Péter vezette, míg a Budát védő Szapolyai-párti, török segítségért folyamodó erők egyik vezére Török Bálint volt. Nem sokkal később Perényit a Habsburg-uralkodó vetette fogságba, miközben Török Bálint az isztambuli Héttorony rabjaként hunyt el.
Szulejmán szultán, miután szétverte a Budát ostromló több tízezres Habsburg-sereget, 1541. augusztus 29-én a Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében is megörökített módon csellel elfoglalta a magyar fővárost. Majd úgy döntött, a város ezután az Oszmán Birodalom előretolt bástyája lesz.
Ebben az eseménysorban Buda 1541. évi elestének a történész szakma szerint kiemelkedő, Mohácséhoz mérhető jelentősége volt, ám ez napjainkig nem jelent meg kellőképpen a köztudatban. Ennek talán az lehet az oka, hogy míg a mohácsi tragikus vereség a nemzeti szimbolikában hatásosan megjeleníthető világos jelképpé vált, ahol egyértelmű, hogy kik a hősök, addig Buda eleste nem egy egyértelműen megjeleníthető esemény, hiszen máig nem könnyű eldönteni, melyik volt a jó és melyik a rossz oldal, kik voltak az árulók.
Buda török kézre kerülésének a korabeli Európában óriási visszhangja volt: ez volt az első és egyetlen európai latin keresztény főváros, amelyet az oszmánok meghódítottak, az addig távolinak tűnő török veszély pedig Bécstől alig több mint 200 kilométerre kézzelfoghatóvá vált.
Pálffy Géza, az MTA kutatóintézetének történésze azt emelte ki: Buda elestéhez a mohácsi vereségen keresztül vezetett az út, ez az eseménysor pedig mintegy „első Trianonként” a magyarság történelmét mind a mai napig meghatározó sorsfordulóvá vált. Ezután évszázadokig nem volt a magyarságnak olyan saját fővárosa, amely úgy ösztönözhette volna a politikai, gazdasági és kulturális fejlődést, ahogy az más országokban megfigyelhető.
A magyar uralkodói udvar ezután a 20. századig Bécsben volt. Ezzel összefüggésben nem volt és nem is lehetett önálló, egységes magyar érdekeket követő külpolitika. A belpolitika centruma, az országgyűlés pedig a 19. század közepéig Pozsonyban ült össze, miközben Erdély és Horvát-Szlavónország országgyűlései erősítették ezeknek az országrészeknek az elválását. A déli térség gazdasági súlypontja a konszolidáltabb helyzetű Belgrád felé tolódott, az önálló magyar főváros nemzeti kultúrát ösztönző szerepe pedig csak részben volt Pozsonyban, Gyulafehérvárott és főúri udvarokban pótolható.
A történelem groteszk fintora, hogy a középkori magyar állam fővárosa rangját, funkcióit és jelentőségét a maga teljességében csak mintegy 400 évvel később, a következő nagy országcsonkításhoz, Trianonhoz kapcsolódva nyerhette vissza – fejtette ki a szakember.
A hétfői konferencia célja érzékeltetni, milyen sok újdonságot hozhat Buda 1540-1542. évi ostromainak és különleges elestének tudományos vizsgálata, továbbá ösztönözni, hogy ez a sorsforduló jelentőségéhez méltó helyet kapjon a történeti köztudatban – mutatott rá Pálffy Géza.
Az előadásokat követően mutatják be a II. Lajos király haláláról szóló tavalyi konferencia anyagából készült Nekünk mégis Mohács kell. című kötetet. Pálffy Géza az MTA és az Országos Széchényi Könyvtár gondozásában megjelent kötetről elmondta: vannak olyan szimbolikus történelmi események, amelyeket időről időre érdemes újra megvizsgálni. A most lefolytatott interdiszciplináris kutatások tanulsága, hogy Lajos király halálával kapcsolatban nem kell átírni a tankönyveket, ám még mindig maradtak nyitott kérdések.
Az továbbra is teljes bizonyossággal állítható, hogy II. Lajos a mohácsi csatában hunyt el, nem pedig merénylet végzett vele, ám azzal kapcsolatban, hogy valóban a király holttestét temették-e el Székesfehérvárott, már merülhetnek fel kételyek. Ezeket talán soha nem lehet eloszlatni, hiszen a székesfehérvári királysírokat török és Habsburg-csapatok is többször feldúlták azokban az évtizedekben.
A konferenciakötet egyik nagy erénye, hogy a teljesség igényével tartalmazza a II. Lajos halálára vonatkozó forrásokat 1526-tól 1800-ig – emelte ki Pálffy Géza.
