Mise Esterházy Péterért, Ganna, 2016. augusztus 2.,
Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát búcsúztató beszéde
„Családunk nevét az Esthajnalcsillagról nyerte.” – mondja Esterházy Péter lapidáris egyszerűséggel a Harmonia coelestis családregény elején. Erről a családról mondotta az Úr a Mercedes Benz történeti revü első részében: „Van egy magyar család. Laktak itt is, Bécsben, de magyarok. Te ismered a magyarokat?” – kérdezi az Úr Lucifert. – Mindegy. Szóval szeretem ezt a családot, már évszázadok óta. Jó emberek. – Lucifer ellene veti: „Nincsenek jó emberek, csak szerencsések.” – Az Úr válasza: „ezek elég szerencsések, mondom, szeretem őket. Hát vedd el a szerencséjüket, fogadjunk, akkor sem fordulnak ellenem, akkor sem árulják el a jót.”
Kedves Gitta, Gyászoló Esterházy Család, Testvéreim, Barátaim!
Személyes szeretettel és tisztelettel kötődtünk és kötődünk Esterházy Péterhez. Búcsúzunk a férjtől, a családapától, nagyapától, a testvértől, a baráttól, a szellemi társtól. Búcsúzik egy nemzet, egy nép, sorsával azonosuló írójától és gondolkodójától.
Péter elment. Előre ment azon az úton, amelyen mi is járunk. Próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy neki sikerül a hosszabbítás, de aztán mindannyian beláttuk. Péter is tudta, hogy mennie kell, bármilyen nehéz és fájdalmas is a halál.
Testvéreim! A gannai templomban vagyunk az Esterházyak temetkezési helyén. Nem akarok visszaélni Esterházy Péter szavaival, de nyugodt szívvel ismétlem és mondom, mert tiszteletből és szeretetből teszem:
„Az Esterházy család nevét az Esthajnalcsillagról nyerte.” Ezt a családot – mert Isten megpróbálja azokat, akiket szeret, – sokszoros szenvedéssel látogatta meg, de veszteségeiben is megtartotta szeretetreméltónak és ennek a szeretett családnak fénylő csillagot is ajándékozott.
E család fénylő csillaga Esterházy Péter. Egy csillagot, egy fénylő és saját pályáján ívelő csillagot, emelkedő üstököst nem lehet, nem szabad befogni. A Teremtő adta fénnyel sziporkázik, keres és mutat utat magának és sokaknak. Nem közelíthetjük meg szokásos kifejezésekkel, szavainkkal, mert akkor tévedünk, és távol járunk a valóságtól, de még inkább az igazságtól. Péter újjáteremtett szavakban tudta elmondani a teremtés kimeríthetetlen gazdagságát és tragédiáját, gyönyörűségét és ellentmondásosságát. Esterházy Péter játékos szelleme, gazdag lelke szétfeszítette megszokott szavainkat, többsíkúvá, esztétikai, érzékfeletti szépséggé formálta újra azok legegyszerűbbjét is. Nincs ezért alkalmas szó, hogy művészetéről beszéljek, nem is feladatom, hogy értékeljem. Magam is személye és alkotása csodálói közé tartozom és így elfogult is vagyok. A szakma mondja róla: „Esterházy többet tud a magyar nyelvről, mint bárki más. Teremti a nyelvet, akár a legnagyobbak.” vagy „Esterházy művei győztek meg arról, hogy nyelvünk szüntelen megújulásra képes. Elképzelhető-e ennél nagyobb érték a magyarság számára? Ha tanulni akarok magyarul, az ő könyveit veszem elő. Hálám és örömem nem kifejezhető.” (A néhány napja elhunyt Szegedi-Maszák Mihálytól.)
Azt is el kell mondanom, hogy szavai egyszerre voltak teológia, azaz Istenről szóló tiszta és szép beszéd, szóltak a teremtő Isten gazdagságáról, az ember életéről, sorsáról, élvezetről és fájdalomról. Írása egyszerre volt briliáns irodalom és egy nemzet nyelvének megdicsőülése. Teológiája nem hiteltelenítette irodalmiságát és fordítva. Péter nemcsak a vér, hanem a lélek és szellem arisztokratája is volt.
Ez a csillag több évtizeden át sugározott és fénylett, lelke és szelleme betöltött egy családot, egy nemzetet, sokakat, akikhez művészete fordításban eljutott. Tény, hogy elment közülünk, de tény az is, hogy mostantól jobban van velünk, mint korábban.
Örökségét meg kell ismernünk, fel kell fedeznünk és élnünk kell belőle. A magyar fiatalság úgy gyászolja Esterházy Pétert, hogy felolvas műveiből, és műveiben forrást talál jelenéhez és jövőjéhez. Esterházy Péter az „ifjú lelkekben” is tovább él.
Barátaim, döbbenten állunk itt, mert átéljük veszteségünket. Mindannyian gyászolunk, mert szerettük őt, de gyászunk nem reménytelen. Arra gondolok, hogy nem magunkat kell gyászolnunk, hanem őt kell megköszönnünk a Teremtőnek. A történetnek nincs vége, most kezdődik.
Kedves Testvéreim! A lélek ismerői azt mondják, hogy akinek gyermekkorában hosszabb, vagy rövidebb ideig kapcsolata volt nagymamájával, annak pontos fogalma van Istenről és Isten gondviseléséről. Péterrel mi ebben a kérdésben is, a nagymamák rendkívüli fontossága kérdésében, egyetértettünk. Ez az összhang hasonló gyerekkori tapasztalaton nyugodott.
Ezért szóljon most – Esterházy Péter szavaival – „a majki nagymama”. Ez a néhány sor, a szavak: szeretet, hitvallás, vígasz és magas irodalom.
„A nagymama. […] Egyszer csak ott ül ágyamnál, és Istenről beszél. Úgy, mintha a szomszédról mesélne. […] Úgy tud mesélni az Istenről, hogy fölfoghatatlan lesz, hogy az Isten ne volna. […] A nagymama történetei az Istenről – szóval volt bennük az a biztonság, hogy ha már senki sincs, az Isten akkor is van.
[…] Nem számoltam, de legtöbbször az Istenre gondolok, többször, mint a szüleimre, többször, mint a játszásra […] Ki sem mondom, hogy van Isten, olyan izgalmas. Ezeket a nagymamától tanultam […].”
Nagymama Istenről beszél, a történetei meg Krisztusról szólnak.
„Az Isten hozzánk lett hasonlatos, ez az egyik. Nem mi őhozzá, hanem ő mihozzánk. Ez nagy dolog az Isten részéről, mert azt jelenti, hogy szeret minket. Ha nem érdemeljük meg, akkor is. Nem szab föltételeket, csak úgy szeret és kész. Így van remény, hogy mi is képesek vagyunk erre a szeretetre. Én is? Az Isten úgy szeret, ahogy a nap süt.”
„Én nem félek. Isten nem azért van, mondta a nagymama, hogy könnyítsen a halálon. Hanem hogy legyen értelme. És akkor van értelme, ha az ő halálának van értelme.
Tudod, mi a legszebb […]? Ahogy rövidül a ceruza, ahogy a vége közeledik az elejéhez.” „Nincs vége. Ez a befejezés.” „Ez a kezdés” – A vég a kezdés. – Ez a kezdés.
Kedves Testvéreim, kedves Péter!
Személyes és közös élmény felidézésével búcsúzom. Egy képet őrzök 2015. évi pannonhalmi húsvét éjszakájáról. Péter unokáját, Zsófi kislányát, Lilit kereszteltem a vigílián. A csöpp gyermek olyan ünnepélyesen és szinte felnőtt tudatossággal és kedvesen viselkedett, hogy mindannyian, aki a keresztelőkutat és a gyermeket körülvettük gyönyörködtünk benne, nagyapja a leginkább. (Akaratlanul, de egy fénykép is megörökítette ezt a pillanatot.)
Péter teljesen átszellemülve, nagy szeretettel tekintett a misztériumot befogadó és örvendező unokájára. Arcán és sugárzó tekintetében ott volt teljes élete, érzékenysége, szenvedése, hite és sugárzó szeretete és öröme.
Kedves Péter! Amikor most egy időre búcsúzunk azért imádkozunk, hogy Húsvét fénye és öröme feltáruljon számodra. Így énekeltünk a vigílián a húsvéti gyertya fényében: „Ó valóban áldott éj, mert ekkor lép frigyre isteni és emberi, földi és mennyei! […] Most kérünk, Urunk, Téged, hogy ne aludjék ki ez a gyertyaláng […] és el nem fogyó tiszta fénnyel űzze távol lelkünkből az éj minden árnyát. Világossága az égi fényekkel olvadjon egybe, fénylő lángját találja égve a szép hajnalcsillag: az örök Hajnalcsillag, ki soha nem lát alkonyt: a Te Fiad, Jézus Krisztus, ki visszatérve a sírból az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét. […]”
Péter, a keresztségedben kapott isteni fény öleljen magához és őrizzen meg Téged mindörökké. Ámen.
