Michel Houellebecq utolsó regénye, a „Szerotonin” (2019), mintha szándékosan arra biztatta volna az olvasót, hogy hagyja félbe. A főszereplő, Florent-Claude Labrouste, gyűlölettel fröcsköl minden irányba, de legfőképpen japán feleségére, akinek hűtlensége egészen groteszk méreteket ölt.
Houellebecq képes volt ebből a mérgező anyagból egy meglepően érzelmes regényt alkotni, amely az első felének dühéből fokozatosan egy elégikus, elidegenedett fájdalmat bemutató művé fejlődött.
Houellebecq legújabb regénye, a „Megsemmisülni”, mintha a „Szerotonin” érzelmi következményeiből merítene. A provokatív stílustól megszabadulva, inkább egy mélységes szomorúsággal telített könyv, amely időnként unalmas és érzéketlen.
A főszereplő, Paul Raison, francia kormányminiszter, elhidegült feleségétől, aki vegán életmódra tért át, míg Paul kénytelen „vidéki ételeire” külön polcot fenntartani a hűtőben. A kapcsolatuk szomorúsága uralja a regényt: „standardizált kétségbeesés” jellemzi mindennapjaikat.
A „Megsemmisülni” hosszú és monoton, amelyet Houellebecq még tovább nyújt. Az első fele tele van stagnálással és szürkeséggel, de a könyv fokozatosan élesedik, miközben politikai thrillerként mutatkozik be.
A középpontban azonban egy személyes tragédia áll: Paul apjának bénulása és a gondozási rendszer hanyatlása, amely egy szinte pokoli, neoliberális rémálommá válik.
Houellebecq könyve a jövőt a hanyatlás koncentrikus köreiként mutatja be: először a test mond csődöt, majd az azt támogató rendszer omlik össze.
Mégis, a „Megsemmisülni” ellenáll a nihilizmusnak, és a halál közelségében felfedezi az élet értelmét. Paul és felesége, Prudence, lassú megbékélése, és apja életkedvének megőrzése megindító pillanatok.
A regény végül nem remény vagy kétségbeesés felé hajlik, hanem egyfajta transzcendens nyugalom irányába, amely a regényben kifejlődő erők feszültségéből születik meg.
(Véleményét Sam Byers írta meg a The Guardian hasábjain, ennek legfontosabb elemeit emeltük ki)
