Családi történelem. Szaggatott emlékezés.
Mindig könnyezem a Himnusznál, a Grand Canyonnál, a Niagaránál. Azt mondják, érzékeny a lelkem, nem tudom miért? Bár megkereszteltek, vallási nevelésem elmaradt. Szüleimet 1944-ben háromszáz pengőért akarta összeadni a katolikus pap, amikor apám átlőtt karral hazajött az orosz frontról. Anyámmal átmentek a református templomba, ahol összeadták őket, ingyen. Így a „Házi áldás” csak anyám miatt volt a falon. A Szent Sírnál nem akartak beengedni a rövid nadrágom miatt. Aztán a kopt pap beengedett. Mindenhol vannak jóemberek. A Károli-féle Bibliámat 1859-ben nyomtatta a Landerer és Heckenast. Igen, azok, akik a Tizenkét pontot, pár évvel azelőtt. Ha olyan a hangulatom, együtt forgatom a Talmuddal és a Koránnal.
A dédnagypapámat agyonütötte a karcagi malom lecsúszó transzmissziós szíja. /Dédnagymamámról semmit sem tudok. Akkor az asszonyok nem számítottak a családban./ Ekkor nagyapám három éves volt. Nevelőszülőknél nőtt föl. Amikor leszerelt a pulai Haditengerészettől /1920/, megkapta a bankból az addig gyűjtött örökségét, azt mesélte, mire hazaért, egy kalapot lehetett venni érte. Miért pont kalapot mondott?
Szakmái voltak, elindult az úton. A szakmai papírjait a pesti Népszínház utcai Felsőipar- tanodában kapta. Cséplőgépei lettek, élt, mint a nagyvállalkozók. Bővítették a céget, szódavízgyárat hoztak létre, majd teherautókat vásárolt társával, nem hiszem, hogy devizahitelre, de valamilyen hitelre. Családot alapított, elvette a nagymamámat feleségül, akit később a világválság csődje miatt rangon alulinak számító házasságért kitagadta a családja. Hiába, a nemesi öntudat. A család nevét Kisújszálláson a Marjalaki utca viseli. A nagymamám egyik testvére Marjalaki Kiss Lajos történész, magyarságkutató, és Móricz Zsigmond barátja. Ezen kívül még nyolc testvére élt a családban, kisújszállási nagygazdaként, igazán jó módban. Na, de ez csak egy mellékszál. Amíg ment az üzlet, jól éltek. Nagy ház, három gyerek és biztató jövőkép.
Ahogy lenni szokott, jött a világválság, minden elveszett. Vándorélet kezdődött, meghúzva magukat, a legszűkebb helyeken, amit a rokonok át tudtak engedni. 1941-42-ben aztán a nagy házból kis ház lett. A kis ház földpadlós tisztaszoba, egy szekrény, két ágy, egy heverő, egy asztal, négy szék, két kétszárnyú ablak, egy félórákat és minden órát zenélő bim-bam falióra, két rongyszőnyeg. A nagymama művészi beállítottsága valamit javított a helyzeten. Az ablakokon a csipkefüggöny, az asztalokon a hímzések mind az Ő keze munkáját dicsérték. A konyha egyben fürdőszoba, sparhelt, mint központi fűtés, egy asztal, három szék, egy konyhaszekrény, mellette a betonvasból hegesztett lavórtartó, oldalán törülköző tartó törülközővel, szappantartó lap szappannal, alul kis vizeskanna tartóval. Ebben a helyiségben lakott a néprádió is, olyan magasan, hogy a gyerekek ne tudják bekapcsolni. Még egy kis szoba, ahol később apám testvére, keresztanyám aludt. Ezek már az ötvenes évek.
A vízcsap 550 méterre a vegyesbolttal szembeni kerekes kút, aminek ízére esküdött minden környékbeli. Csatorna a kiskert, ahová csak ki kellett löttyinteni a lavórból a piszkos vizet.
A WC a kiskert szélén lévő budi, deszkaépületében télen és nyáron is ugyanannyi a hőfok, mint kívül. A kis dologra még egyéni edényeket is használtak.
A hétliteres ceglédi kannák naponta többször fordultak az éppen ügyeletes családtag által. Gyerekként nekem is volt háromliteres kiskannám.
Könnyebbség volt a vízhordásban, ha a boltból is hozni kellett valamit, mert akkor csak egy kezünk maradt szabadon a vásárlás mellett. Általában nappal művelődtünk, mert a petróleumlámpa esténként nem nagyon világította be a konyhát. A tudásvágyam már akkor is óriási volt. Tanulmányozva az égő kanócot, a lámpa tetején keresztül sikerült többször leégetni a szemöldökömet. Ettől legalább eltiltottak. A nyári szünetekben azért nagyon jól éreztem magam. A kiskert végében egy sufni, ahol a tűzifa és a szén mellett egy satupad, rengeteg szerszámmal. A nap legnagyobb részében a szerszámokkal ügyeskedtem. Biztos így alakul ki a műszaki véna.
Belül fogazott fémkarikát hajtottam drótból hajlított tolóval, ezt akkor a kutya helyett. Nagyapám a világválság után dolgozott Budapesten a MÁVAG-nál, és egyéb helyeken, később talált munkát a karcagi téglagyárban, főgépész lett, így megszűnt a relatív nélkülözés.
Haláláig rettenetesen fegyelmezett ember, valószínűleg a válság viselte meg. Hetente egyszer, szombaton szétszedte a faliórát, portalanította, beolajozta, majd visszatette a falra. Ez volt a fő program. Beszélgetésre nem nagyon emlékszem, csak tette a dolgát. Némán készítette unokájának a játék kisszekeret, amivel a piacra jártunk. Gyönyörű faragásokat alkotott. Képkereteket, szemüvegtartókat, állólámpákat, amiben csak családi ünnepeken lehetett meggyújtani a kanócot. Szótalan nagymamámat sajnálta az elvesztett vagyon és jólét miatt. Apámat kovácstanulónak, leánytestvérét varrónőnek adta. A harmadik gyereket az ínséges időkre a már korábban említett M. Kiss Lajos házaspár vette be családjába, és Ő később már nem is tért vissza a szülői házba. Férjhez ment Miskolcon.
Másik nagymamám napszúrást kapott, majd rövidesen meghalt, anyám 11 éves korában. Négy fiatalabb testvérét nevelte fel gyerekként, főzött, mosott, takarított, amíg nem lett háztartási alkalmazott Budapesten.
Ennek a nagymamámnak a férje a háborúból /az elsőből/ lőtt sebbel érkezett haza. 193 cm magas, daliás ember és mindenes. A falu felének hentese, mert Ő vágta le a disznókat. Még kilencven évesen is csodáltam, ahogy a kolbász és hurkatöltőből a hasával nyomta ki a húst. Ha meglátogattuk, és ott aludtunk, mindig megkínált reggelente pálinkás kockacukorral. Néha megengedte, hogy bekenjem a sérült lábát. Megtanított kaszálni. Földművesnek tartotta magát, meg kisborásznak. A borát nem szerettem, lehet, hogy a „dugós” íze miatt? Amikor elvittem Hozzá bemutatni jövendőbelimet, annyit mondott: onokám, jól választottál, ez a lány nem egy „ugari göröncs”. Élj Vele boldogan! Az Isten megadta neki a békés életet, meg azt, hogy 93 éves korában a szőlőből délután hazafelé menet, kapával a vállán, pipával a szájában esett össze és halt meg az egyik tőkénél. Igazán szép halál.
Anyám a háború után beállt a BSzKRT-hoz villamoskalauznak, majd később a Nagykörúton vezette a 6-os villamost. Hajnalban 4-kor indult, hogy öt órakor már utasokat is tudjon szállítani.
Apám, aki a kovács szakmát sebesülése miatt nem tudta folytatni, gépkocsivezető lett. Ebből lett végül az, hogy Ő pedig a Nagykörúton a 12-es autóbuszt vezette. Közben megszülettem.
Hogy hová?
A bérlakás, amit a háború után kiutaltak a szüleimnek, óriási volt, száztízen valahány négyzetméter. Az egyetlen bökkenő, hogy ezt a három szobát három családnak adták. Így lett hármas társbérlet, amin kilenc fő osztozott. Három nő, három férfi, két leány és egy fiú gyerek. Egy konyha, egy előszoba, egy fürdőszoba és egy WC. Csodálatos helyzet. A házban, azt hiszem, ilyen három idegen családot befogadó lakás nem volt több. Így hozta a sors. Az egyik nagyszoba, húsz négyzetméteres, és mint első beköltöző, még egy spájzként működő cselédszoba tartozott hozzánk. A többi azonban már közös volt, mint az ország. A lakás jó magas volt, 4,5 méteres, minden szobában kandalló, tehát egyedi fűtés, a konyhában egy öreg sparhelt, valamint egy kétégős gázrezsó. Ennyi.
A fürdőszoba jól felszerelt, volt benne kád, fürdőkályha, és mosdó is. Ha lett volna valami rendes tároló, akkor nem kellett volna a három családnak a tüzelőjét a mosdó alatt, a sarokban és a fürdőkádban tárolni. Ezért aztán a fürdőkályha sosem volt befűtve. Nyáron, amikor nem volt tűzifa a kádban, még használni is lehetett a kádat, úgy, hogy a konyhai gázrezsón tízliteres mosófazékban melegítettük a vizet, majd ahhoz kevertünk annyi hideget, hogy kellemes legyen.
A súrlódások korán kialakultak. Hogyan és mikor főz valaki? Ki, mikor használja a fürdőszobát? Hogyan használjuk a WC-t? Ki, mikor takarítja a közös helyiségeket? Milyen minőségű a takarítás a váltakozó felelősségű munkában? Hogyan osztjuk el az egyetlen villanyóra számláját? Ki meddig olvas a szobájában, vagy meddig hallgatja a rádiót? A szobák egybenyíltak, tehát a hangszigetelés az ajtók miatt nem volt megoldható. Mindenki hallott mindent. Akkor még csak a pártbizottságon ismerték a párnázott ajtókat. Mindenki rászokott a suttogásra, és mindez a Rákosi időkben. És ha vidéki rokon érkezett bárhová, aki esetleg a földön aludt, még inkább romlott a közös helyiségek használata.
Véleményem szerint, az akkori veszekedések acélozták meg az idegrendszeremet, és azóta tudom, hogy a veszekedés az nem tesz jót semminek és senkinek. Jámborságom ebben az időszakban megalapozódott. Tudom, hogy esetleg lehet a börtönben ennél is nehezebb az élet, de mi nem követtünk el semmi törvényellenest. Azért ez így más.
Ez tartott 18 évig. Már lehettem olyan 10 éves, amikor anyám beruházott, és vett egy garzon tűzhelyt, amihez külön gázóra tartozott. De a létszám a konyhában még így is 3-4 fő volt főzés közben. A sparhelt óriási segítséget nyújtott 1956-ban, amikor nem volt gáz, és akkor oda is be lehetett gyújtani a krumplis kenyér sütéséhez.
Kétéves koromtól jártam óvodába. Ez a BSzKRT napközi otthonos óvoda 11 buszmegállónyira volt a lakásunktól. Anyám elment hajnalban a villamosra, hétkor leváltották, hazarohant, elvitt a napközibe, majd ment vissza a villamosra. Ezt a műszakot hívták anyás számnak. Ezt három évig csinálta, utána már öt éves koromtól a nyakamba akasztott bérlettel egyedül jártam napközibe és iskolába. Valahogy így nézett ki az önállóság kialakítása pedagógiai szempontból. Aránylag jól éltünk, hetente egyszer, azt hiszem, a hétvégén rántott húst ettünk, amit kedden-szerdán vásárolt anyám fagyasztott húsként, és a szomszéd jégszekrényében pihent szombatig. Kedvenc ételem a mai napig a paprikás krumpli és a zsíros kenyér, ha lehet, hagymával. Ha jöttek a rokonok vidékről valamit vásárolni, soha nem felejtettek hozni egy kis kolbászt, de ez is csak korlátozott volt, mert anyám testvérének nyolc gyermeke lévén, ott is hiányok adódtak.
A ruhám a többi hasonló korú gyerektől nem különbözött. Mackónadrág, aminek gumis alja volt, mackófelső, alatta atlétatrikó. A melegítőt anyám kétnaponta mosta, reggelre mindig megszáradt. A cipő is egységes volt, kivéve, akinek gyógycipőt kellett hordani az akkor is divatos lúdtalp miatt. Apám sportolt, futballozott a Budapest I. osztályban. A hétvégi program az biztos, hogy a sporttelepen zajlott. Amíg apám játszott, a többi gyerekkel mi is rúgtuk a labdát, ahol helyet találtunk. Meccs után a szokásos sör a csapatnak, mi pedig ismerkedtünk a bambival. Érdekes volt a felnőttek között lenni. Hét közben is leginkább labdával játszottunk, hol rongylabdával, hol sima kislabdával, vagy elkopott teniszlabdával. Akinek volt labdája, az volt a király. Fontos volt a játéktudás, főképpen a technika, mert aki a választásnál nem került be a csapatba, az már csak nézhette a játékot. Autó nem nagyon járt az utcákon, ahol megálltunk, letettük az iskolatáskát a járdától egy méterre, átlósan a másikat, és máris megvolt a két kapu. Kezdődhetett a játék. Ha autó jött véletlenül, csúnyákat mondtunk a vezetőnek. A másik játék az „egyérintős” volt, amikor a rácsos pinceablak volt a kapu, ahol a tüzelőt dobálták le a pincébe. Mindenki csak egyszer rúghatott bele a labdába és így kellett eltalálni a kaput. Akkor még tényleg csak rongylabda volt. Ezen egy textillel kitömött kopott zoknit kell érteni. Ezért nehéz ma a magyar futballnak. Hol tanulnák meg a gyerekek az ilyen eszközzel való bánást? Órákig dekáztunk, azon versengve, hogy ki tudja tovább emelgetni a labdát leesés nélkül.
Ami a politikát illeti, közben kisdobosok, majd úttörők lettünk, jelentkezni sem kellett, be voltunk sorolva a csapatba. Otthon, ha akartuk volna, a Békekölcsön kötvényekkel ki tudtuk volna tapétázni a szobánkat, de az üres falrészleteket biztos. Ugyanúgy vártuk a sorsolásokat, mint a maiak a lottót, de a legtöbb nyeremény a névértéken való kifizetést jelentette.
Gondoljunk bele, az ötvenes évek elején váltott 25 forintos kötvényre kisorsolás után 25 forintot fizettek, mert az volt a nyeremény, hogy egyáltalán visszafizetik. Persze beszéltek olyanokról is, hogy valaki a névérték 2-3- szorosát is megkapta. Nem rossz ötlet.
Ezalatt elsirattuk Sztálin elvtársat, és agyonvertük fociban az angolokat. Közben az anyám vezette villamos utolsó kocsijának nekitántorgott egy ittas úriember, aki komolyan megsérült. Bármennyire viszontagságos volt korábbi élete, ezt nem tudta feldolgozni. Szakácsvizsgát tett, majd vezető szakácsként dolgozott tovább a szomszédunkban, egy 1500 fős nagyvállalatnál.
Ahogy idősödtem, egyre több részt vállaltam a házimunkából. A padló kefélése, a kenyér vásárlása már előfeltétel volt ahhoz, hogy edzésre járhassak. Nem mondhatom, hogy önként,
de meg kellett értenem az idők szavát. Sikerült vennünk egy jégszekrényt, ami azonnal kitűzte a fő irányt. Reggelente öt óra körül, ahogy sikerült, bekerültem az újgazdagok csoportjába. Ott álltam ugyanis 60-100 jégszekrény tulajdonos között a Közért előtti sarkon a Csanády utcában. A jeges autó hat és fél hét között érkezett, és nem volt mindegy, hogy ki mikor kerül sorra. A jég, táblánként négy forintba került, és a jégszekrény, ha ügyesen szeleteltem a jeget, akkor 1 forint 50 fillérnyivel lett tele. A jégre várók közötti álldogálás újabb nevelési területet jelentett. Ott a környék minden híre előkerült. Ha nem is tudtam semmihez hozzászólni, emberismeretem csak gyarapodott.
Már korábban a hétvégeken az apám futballcsapata társadalmi munkában építette a Népstadiont. Természetesen minden alkalommal mentem Vele segíteni. Rakodtam a köveket a tróglira, persze csak a kisebbeket, és büszke voltam, hogy én is építkezem. Jutalomból kaptunk belépőjegyet a megnyitó ünnepségre, és akkor már tudtam, hogy sportoló szeretnék lenni. 93 ezren voltunk a stadionban, és azt a hangulatot nem tudom elfelejteni. Még egy alkalommal volt nevezetes a részvételem, 1955-ben, a Népstadionban. Apám annak ellenére, hogy labdarúgó volt, kivitt magával a kosárlabda Európa-bajnokság döntőjére, ami karneválként záródott, mivel megnyertük az EB-t, és épp a szovjetek ellen. Egy év múlva már kosárlabdáztam.
Az általános iskolában ragyogó sportélet volt. Az egyesület neve: Benedek Gábor Sport Kör.
Anyám már a kisiskolás éveimben is előrelátónak bizonyult. Beíratott a „külön torna” nevű programba. Ebből nőtt ki a sporttal való barátság. Az iskolák közötti versenyeken büszkén viseltük a BGSK mezt az atlétika, kézilabda, foci sportágakban.
Később ezeket a mezeket nem használhattuk, Benedek Gábor öttusázó olimpiai bajnokot eltiltották, mert nem fogott kezet a szovjet ellenféllel Melbourne-ben, az 56-os események miatt. Így a Sport Kör neve is használaton kívül került.
Ezek is szép idők voltak. Megéltük közben a forradalom, ellenforradalom csodás napjait. Apámmal indultunk reggelente kenyeret keresni, hátha valamelyik pék félelmét legyőzte a segíteni akarás. Feküdtem apámmal a Marx téren, a női WC alagsori kövén több mint fél órát, arra várva, hogy a felettünk lövöldöző tankok elvonuljanak. Gyerekként érdekesnek tűnt a sok halott, a pesti nagy gödrök, az alján felborult tankokkal. Már túl voltam a legkeményebb apai fenyítésen is, mert az egyik reggelen a házunktól harminc méterre találtam egy dobtáras géppisztolyt, amivel hazaindultam. Szerencsére apám éppen akkor lépett ki a kapun. Elvette tőlem a játékomat, majd kalapácsvetőket megszégyenítő forgás után dobta el a fegyvert. Ahogy pattogott a macskaköveken, rettenetes hangot adott, felejthetetlen, akár egy jó zene.
A „külön tornát” és a kosárlabdacsapatot ugyanaz a tanár vezette, így nem volt meglepetés, amikor Szép Károly tanár úr közölte néhányunkkal, hogy holnaptól a kosárlabda-edzésre járunk, és Őt nem érdekli, hogy valaki mást akar sportolni vagy, hogy egyáltalán mit akar.
Ezzel a Józsefvárosi Sportiskola tagjai lettünk. Edzőnk komoly fegyelmet tartott. Az iskolában is Ő tett rendet a renitenskedők között. Komoly követelményeket támasztott, véleményem szerint ezzel alapozta meg sportpályafutásunkat. 9 évesen esténként 10 kilométereket futtatott velünk, amit később a sportorvosi kartonomon úgy láttam viszont, hogy: jól fejlett, erős testalkat, 7000 ml feletti tüdőkapacitás, korlátlanul terhelhető. Már megérte. Akkoriban a téli hidegben fellocsolták az iskolaudvart, így ott volt a jégpálya. A virtus a kosárlabda edzés után vizes testtel, kis nadrágban és trikóban kivitt a jégre egy kicsit virítani. Edzőnk nyaklevesei rádöbbentettek a megfázás veszélyeire, később ilyennel már nem próbálkoztam.
Ahogy növekedtem, mással is kísérleteztem. Fociztam, kézilabdáztam, röplabdáztam, asztali- teniszeztem, tekéztem, jégkorongoztam, kajakoztam, de a fő tevékenység a kosárlabda maradt. Lassan eljött a középiskola ideje. Megfordult a fejemben, hogy az egyik kosaras társunk példáján esztergályos szakmát választok. Apám erről határozottan lebeszélt, és – hova, máshova – a nagyapám által is preferált korábbi Felsőipar Tanodát ajánlotta, ami akkorra már a Bánki Donát Gépipari Technikum nevet viselte. Csak hogy nehezítse a dolgot, ide felvételizni is kellett. 900 jelentkezőből vettek fel 200 embert. A régi iskolámból két gyerek jutott be, akár büszke is lehetnék, így aztán már nem maradt más, tanulni kellett. Az iskoláról el kell mondani, hogy durva híre volt. Leginkább olyan tanárokkal, akik a Műszaki Egyetemen már megtettek némi utat. Valamilyen oknál fogva így csak középfokon oktattak, de szerintem felsőfokon. Nem nagyon törődtek a tanulók sikeréhségével, nyugodtan adták az elkeserítő osztályzatokat, sokszor beletiporva a lelkünkbe. Ha csak az eredményeket nézzük, nem említve a pedagógiai lélektan egyéb aspektusait, akkor elmondhatom, hogy a harminckilenc osztálytársam közül mindegyik szerzett valamilyen diplomát, néhányan többet is. Ez elgondolkodtató még akkor is, ha ezt az időszakot néha kínszenvedésként éltük meg.
Egyik tanárunk azt mesélte a 20 éves érettségi találkozón, hogy Ő nem haragudott ránk, amikor a harmadik A 1-es rajzot is átszúrta ceruzájával, az újrakészítés szükségességét jelezve ezzel, hanem csak a munkaerkölcsünket akarta megalapozni, hogy érezzük, mit jelent az a fogalom, rendesen dolgozni. Ez sikerült. Ő azt is elmondta, hogy mérnökként évekig volt fizetés nélküli tanár a Műszaki Egyetemen az 1930-as években, és a Pattantyús könyvekbe írt részek miatt jutott valami jövedelemhez a híres szerző jóvoltából.
Persze azért a szórakozás sem maradt el. Anyám erősködött, hogy milyen jó lenne, ha németül tanulnék. Megtaláltuk az ismerősök javaslatára a megfelelő megoldást: Tante Gréte.
Minden a legnagyobb rendben lett volna, ha nem ugyanakkor lep meg a család a Műjégpálya belépővel, rekeszbérlettel együtt. A szeptember és október még nagyon jól telt a Tante Gréte általi pátyolgatással, de a decemberi fizetésnél Tante Gréte megkérdezte anyámat, hogy még mindig beteg a Sanyika?
Anyám csodálkozására elmondta, hogy november eleje óta nem látott, és azt hitte beteg vagyok. Anyám hamar rájött, hogy a korcsolyabérletet biztosan többet használtam, különösen, ha a korcsolyám kint állt a Műjégpályán a rekesztárban. Nem kellett a korcsolyát cipelni, és nem volt feltűnő, hogy miért vagyok távol otthonról.
Így aztán a német nyelv kimaradt a felkészítésből, pedig milyen jól haladtunk a Vajda-Fürst könyvben. Az edzés nélküli szabad estéket a jégen töltöttük, és még a Beatles együttes ősbemutatóját is meg tudtam tartani, amikor az egyik barátom külföldi rokonai által küldött kislemezt lejátszattam a jégpálya recsegő gramofonján. Meg kell mondanom, senki sem tudta, hogy mekkora világslágereket hallgattak meg anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá. A kislemez két száma: a „Love Me Do” és a „P.S. I Love You” volt, amelyeket később milliós darabszámban adtak el az egész világon.
Ahogy a jégen fogócskáztunk, egy jégkorongedző megkérdezte, hogy nem akarunk-e lemenni az Újpest edzésére? Hát, hogyne akarnánk. El is mentünk a Millenárisra, este 11-kor volt az edzés. Így aztán néhány edzés után véget ért a jégkorongozó karrierem, mert a gyakorlás végén már nem jártak a villamosok, trolik és már csak gyalog jutottam haza. A közbiztonság nem lehetett probléma, különösen, hogy a sporttáskám a hoki botra volt felakasztva a vállamon. Soha semmi inzultus, de csak pár alkalom lett belőle, mert szüleim nem nézték jó szemmel az éjfél utáni hazaérkezést. Nem lehet mindenkiből klasszis hokis.
Még valami a kultúráról. A házunk ablakai a Bosch kultúrházra néztek. A hőskortól kezdve jegy nélkül hallgathattam az akkori menő együttesek számait, feldolgozásait. A zenekarok rendre megjelentek, sehová se kellett utánuk kajtatni, hatvan méterre ültem légvonalban az erkélyünkön a színpadtól. Nem kellett tolongani, hogy a Sankó, Illés és más csapatok zenéjét élvezhessem. Ők jöttek el hozzánk. Ez akkor olyan nagy eseményszámba ment, mintha Liverpoolban a Beatles együttes szomszédjában laktunk volna.
Juhász Sándor, a kosaras golfos
Juhász Sándor korábbi írásai
