Alföldi Róbert: Rajtam nem múlt címmel jelent meg a napokban Csáki Judit interjúkötete a színművész-rendezővel. A bevezető szerint a szerző, aki színházkritikus, újságíró, műfordító egyik fő célja, hogy kiderítse: „A színház sajátja-e, hogy rátelepszik mindenre: a személyiségre, a magánéletre, de még az éjszakákra is? Ha valaki sikeres, tehetséges és szerencsés, muszáj-e, hogy súlyos áldozatokat hozzon mindezért?” Elolvastuk a kötetet.
Az Open Books kiadásában megjelent könyvet jó kézbe venni. Szép kivitelezésű, a borítón Alföldi Róbert nagyméretű, fekete-fehér fotóját élesen ellentételezik a pink színű feliratok. A portrén épp lefelé néz, így szeméből szemhéját látjuk csak, egy előadás közben készülhetett róla ez a kép. Arckifejezése elmélyült, átélt játékot tükröz. Befelé fordul, belülre figyel, ahogyan ez a könyv is a belső tartalmak felfedésére vállalkozik.
A kötet alapvetően beszélgetőkönyv, Csáki Judit és Alföldi Róbert dialógusait tartalmazza. Természetes stílusban, két jóbarát társalgása, szinte látjuk őket a sokat emlegetett konyhaasztal két oldalán, előttük a gőzölgő kávéval. Alföldi sorait olvasva tényleg hallom a hangján a szavakat, az írói szándék beteljesült, mert Csáki Judit utal is erre a kezdetekkor, szeretné, ha a lehető legtermészetesebb stílusban, amolyan „Alföldisen” hallanánk is magunkban mindazt, amit olvasunk.
Beszéljünk először a pozitívumokról. Aki kíváncsi Alföldi Róbertre, az valóban betekintést nyerhet gyermekkorába, családjának történetébe, pályájába, mindennapjaiba, és azokba a kihívásokba is, amelyeket színház és magánélet kritikusan fenntartható egyensúlya jelent a művészek számára. Kicsit bonyolult összerakni a családot, de ha türelmesen olvasunk, akkor sikerül, Csáki Judit hathatós segítségével.
Megkapó, ahogyan Alföldi elmeséli, hogy ez a színes, több anyától, de egy apától származó gyermekekből álló család hogyan talált végül egymásra és miként tudták rendezni a mindannyiukat sok évig nyomasztó problémákat. Tiszteletreméltó, és egyben nagyon hasznos is, hogy ezt olvashatjuk, mert példamutató lehet sokak számára. Megtudhatunk olyan részleteket is, amelyek tényleg mélymerítést adnak a család múltjából, és Csáki Judit a kérdésekkel jól emeli ki a mélyből azokat az információkat, amelyek Alföldi személyiségének megértéséhez is hozzásegítik az olvasót. A szerző időnként kitágítja ezt a nagyon intim, kétszemélyes univerzumot, és behív négy olyan személyt, akik színészként, rendezőként illetve színházi kritikusként jól ismerik a főszereplőnk munkásságát, és velük elemzi a pályáját, idéztet fel fontos pillanatokat, és mindenekelőtt személyes és szakmai véleményükre kíváncsi. Ők Nánay István, Fodor Tamás, Ascher Tamás és Gabnai Katalin, mind-mind emblematikus figurái a színházi életünknek.
Alföldi Róbert és Csáki Judit beszélgetései sok más mellett fontos emberi dilemmákról is szólnak. Érezhetően kérdéses a színházi alkotók szemében a televíziós szereplések miatt Alföldire rásütött celeb-bélyeg, mely időnként nyíltan, vállaltan vagy a háttérben jelenlévő problémaként meghúzódva hátráltatják a felkéréseket, a lehetséges közös munkát.
Azután itt van a magánélet: milyen a művészember a privát szférájában, aki bizonyos időszakokban havonta több napot tölthet színpadon mint nem, hogyan alakulnak a napjai, amikor főpróbahét van, milyen az a társ és van-e egyáltalán olyan, aki mindezekhez a kihívásokhoz alkalmazkodni tud? Mindezekről őszintén beszél Alföldi, bepillantást enged eddigi párkapcsolatai dinamikájába, és szembenéz önmagával, adottságaival.
Ő biztosan meghozta a pályához szükséges áldozatokat, hosszabb ideje az egyedüllétet is vállalja, és Csáki Juditot az is érdekli, hogy vajon megéri-e mindez az áldozat, hogyan is lesz az a bizonyos elszámolás majd az életút végén? Mi lesz a megvonandó mérleg eredménye?
Rengeteg érdekes dolgot tudhatunk meg Alföldi Nemzeti Színházbeli igazgatói működéséről, rendezői módszereiről, elképzeléseiről. A díszletek megalkotásával kapcsolatos gondolatairól, a színészvezetési technikáiról. Barangolunk a beszélgetőkkel a Nemzeti falai között, beleláthatunk az akkori társulat mindennapjaiba is. Konkrét diskurzusokat idéz fel az egykori igazgató, megismerhetjük, hogy kik voltak azok a rendezők, akikkel szívesen és elmélyülten dolgozott. Megismerhetjük a kötetből Alföldit mint színészt, Alföldit mind rendezőt és úgy érezzük, mint magánembert is. Szó esik a közéleti problémákhoz való kapcsolatáról, a véleményformálása alapjairól, és arról is, miért szólal meg most már egyre ritkábban ezekben a kérdésekben.
Ezek voltak tehát a pozitívumok, és jöjjön most az, ami nem igazán tetszett a kötetben. Alapvetően jó érzés az olvasónak, hogy a beszélgetők szinte odaültetik maguk mellé az asztalhoz, és úgy érezheti, ő is egyenrangú részese ennek a kettősnek. Ám inkább kiszorulva éreztem magam ebből azoknál a részeknél, amelyekben hosszan idézik Alföldi szerepeit, rendezéseit, itt kissé bennfentessé válik a beszélgetés.
Csáki Judit rengetegszer emlegeti az Alföldi-féle Nemzeti és Vidnyánszky-féle Nemzeti különbségeit – előbbi javára -, és néha túl erősek a hangsúlyok, túlzásba vitt az ismételgetés. Diszkomfortos érzése lesz az olvasónak attól, hogy a kérdező mintha sokkal erőteljesebben sérelmezné a Nemzetiben Alföldi igazgatása óta lezajlott folyamatokat, mint maga az a személy, aki az intézmény egykori igazgatója. Alföldi sokkal józanabbul, távolságot tartóan, reálisan értékeli a helyzetet, nem ül fel a sokszor már szinte provokatívnak ható kérdéseknek. Méltósággal válaszol, és ebből a helyzetből nem hagyja kimozdítani magát.
Sokszor éreztem úgy, hogy Csáki Judit viszont nem tud a Vidnyánszky által elszenvedett személyes sérelmeitől megszabadulni, amelyet egyrészt értek, de mégsem gondolom ennyire az olvasóra tartozónak. Ami még nagyon visszásan sül el ebben a kötetben az az, hogy visszatérő elemként emlegetik azt, hogy Alföldi mostanában kevesebbet rendez, és kizárólag magánszínházaknál játszik, jelenleg háromnál. Pedig még csúcsformában van, nagyon jól terhelhető és vannak rendezői ötletei, ennek ellenére kihasználatlanok maradnak erőforrásai. Csáki Judit ezt odaáig srófolja, hogy még a cikk elején említett szakemberektől is tudakozódik ennek miértjéről, akik inkább zavarba jönnek ettől a kérdéstől, mintsem reális okairól nyilatkozni tudnának.
Szóval megfogalmazódik az emberben egy kérdés, hogy miért kell ilyen módon reklámozni vagy „eladni” akarni Alföldit, mert értjük a szimpátiát, a barátságot, nyilván e nélkül nem született volna meg ez a kötet. De ha egyszer elmondják, akkor is vesszük a lapot, hogy most jelenleg ebben a helyzetben van. Itt tehát megint egyfajta felesleges túlhangsúlyozást érzek.
A végére hagytam még egy pozitívumot, a kötet gazdag képanyaga megérdemli, hogy az olvasó többször is átlapozza a könyvet úgy, hogy csak a fotókra koncentrál. Alföldit láthatjuk szerepeiben a színpadon vagy különböző rendezéseiből jeleneteket, remek felvételek, mind igazolják a szerző kötethez választott mottóját, amely szerint ez bizony egy olyan szakma, ahol az ember legintimebb pillanatait, hibáit, érzéseit mind kipakolja a nézők elé.
Bár Csáki Judit azt mondja, több könyvet nem fog írni Alföldiről, abban azért bízhat az olvasó, hogy ennek a könyvnek a műfaját továbbörökítésre érdemesnek tartja majd. Ilyen könyveket olvasni ugyanis egyszerűen jó, mert egyszerre informál és bevon, elgondolkodtat és elemez. Én a magam részéről szívesen vennék még részt ilyen konyhában zajló beszélgetésekben olvasóként.
Alföldi Róbert legfrissebb előadásáról írtuk:
Básti Juli és Alföldi Róbert most először játszanak egy színpadon
