Azt hiszem, sokan azért nem szeretik a Halloweent, mert nem értik, miről szól valójában. Nemcsak arról, hogy csak úgy a vicc kedvéért ijesztgessük egymást, hanem sokkal inkább arról, hogy Mindenszentek előestéjeként kigúnyoljuk legnagyobb félelmeinket, az elmúlást és a halált, és ezáltal oldjuk egy kicsit a folyamatos feszültséget, amelyet az életünkben okoznak.
Vagyis nagyon hasonló lélektani funkciót tölt be ez az ünnep, mint a horrorfilmek: alapvetően ezeket is azért nézzük, hogy amolyan védett körülmények között nézhessünk szembe a félelmeinkkel. Hiába gyorsul fel a pulzusunk, ver ki minket a víz, és sikoltunk fel, ha ránk ijesztenek a képernyőn vagy a vásznon – azért a végén mégiscsak szembesülünk azzal, hogy ha az élettani hatások valósak is voltak, a sok szörnyűséget, ami kiváltotta ezeket, szerencsére csak eljátszották.
Bevallom, bár én a Halloweent szeretem, de a horrorhoz rosszak az idegeim – kivéve, ha a film száz éve készült, fekete-fehér és “néma”. Ebben az esetben ugyanis kifejezetten szívesen nézem és elemezgetem magamban, hogyan rémítették halálra annak idején a közönséget a filmkészítők.
Mennyire néma a némafilm?
Nem véletlenül tettem fentebb idézőjelbe a “néma” jelzőt. Az, amit manapság némafilmnek nevezünk, csak annyiban néma, hogy a mozgóképpel együtt nem vettek fel hangot, mert ennek a technikai lehetőségei akkor még nem léteztek. Így dialógus helyett maga a színészi játék (vagy a képkockák közé beillesztett írott szövegrészek) mesélték el a történetet. Valójában azonban soha nem játszották “némán” ezeket a filmeket. Már eleve úgy tervezték meg a jeleneteket, hogy tudták, mikor mit fog közben játszani egy zongorista, orgonista, vagy akár egy egész zenekar. A nézők is teljesen összekapcsolták a fejükben a képi és a zenei világot, ezt az élményt keresték, amikor filmet nézni mentek.
Persze a technológia fejlődésével a mainstreamből kiszorultak a fekete-fehér és a felvett hang nélküli filmek, és ezáltal az egész filmművészet átalakult; így annál érdekesebb látni, milyen az, amikor valaki kortársként tér vissza ezekhez az alapokhoz. Míg száz évvel ezelőtt mindenki, aki filmet akart készíteni, csak ilyet készíthetett, manapság ha valaki némafilmes eszközökkel dolgozik, az biztosan mondani akar ezzel valamit. Érdekes, hogy az ilyen filmek között jó párat találunk, amely ma is meg akarja borzongatni a nézőt: például a The Call of Cthulhu című Lovecraft-novella 2005-ös adaptációja, vagy a 2011-es, Sanguivorous című japán vámpírfilm, amellyel a bemutatása idején egy egész zenekar turnézott, még inkább megidézve a némafilm és az élőzene korai kapcsolatát.
Mivel borzongjunk az idei Halloween idején?
Ha mégis inkább eredeti filmeket néznénk, érdemes lehet elővenni a jó öreg Frankensteint és az ő Szörnyetegét, Dr Jekyllt és Mr Hyde-ot, valamint Nosferatut.
Habár a Frankenstein adaptációi közül az 1931-es a híresebb, 1910-ben már készült belőle egy némafilm-verzió. Ugyan ez elég rövid, csak 16 perces, viszont filmtörténeti szempontból nagyon érdekes. Ez volt ugyanis az egyik első némafilm, amelyhez külön zenei forgatókönyvet mellékeltek, így pontosan tudhatjuk, mi volt az alkotók szándéka, és milyen zenét képzeltek az egyes jelenetek alá: operarészleteket, instrumentális zeneművet, még egy dalt is. Amikor azonban a Mary Shelley-emlékév tiszteletére restaurálták a rövidfilmet, nem az eredeti soundtracket használták fel, hanem megkérték a némafilm-zenére szakosodott zeneszerzőt, Donald Sosint, hogy írjon hozzá egy újat.
Az 1920-as Dr Jekyll és Mr Hyde általam látott adaptációjáról másfél éve már írtam. Sajnos ugyanazt az élményt nem kínálhatom fel többé, hiszen Stephen Horne és Meg Morley élőzenei adaptációját csak akkor egyszer játszották a Coventry Katedrálisban. Az biztos, hogy felejthetetlen élmény volt, amiről nagyrészt éppen az élő némafilm-zene tehetett – bár megjegyzem, Hyde görbe hátával azóta sem tudtam megbékélni.
Az 1922-es Nosferatu élőzenei kíséretét viszont ti is meghallgathatjátok november 12-én a Müpában, amelyet Sebastian Heindl, a tehetséges fiatal orgonista fog játszani. Mivel ez tényleg egyszeri és megismételhetetlen élmény, a tavalyi Jekyll & Hyde-tapasztalatomból kiindulva teljes szívemből ajánlom, hogy ne hagyjátok ki. Igaz, ha Hyde-dal voltak problémáim, szegény Orlok gróffal pláne vannak (na vajon hogyan ábrázolták 1922-ben pont a németek a gonoszt?), de amint fentebb írtam, a horrorfilmek végső soron azért léteznek, hogy általuk előhívhassuk a legnagyobb félelmeinket, és szembenézhessünk velük.
És hát annál, hogy kinek mi a legnagyobb félelme, talán nincs is személyesebb dolog…
