Két Requiem. Az egyiket a szerzője sem élte túl, a másiknak viszont szerencsére nemcsak az alkotója, hanem a címzettje is itt él köztünk. Orbán Györggyel, a marosvásárhelyi születésű kortárs zeneszerzővel beszélgettem arról, hogyan született az ő 2004-es, Artisjus-díjjal is kitüntetett gyászmiséje, és milyen érzés lesz nemsokára a legendás Mozart-Requiemmel párba állítva hallania a Mindenszentek napján tartott müpás koncerten.
Hogyan keletkezett az Ön Requiemje?
Egy gyerekkori pajtásomból lett testi-lelki jó barátomnak írtam. A háttértörténet annyi, hogy ő volt a fogorvosom, de soha nem fogadott el tőlem pénzt. Amikor rendezni próbáltam volna a helyzetet, azt mondta, hogy majd egyszer írjak neki egy Requiemet. Erre én azt feleltem, hogy rendben, de mivel nem tudhatjuk, hogy melyikünk éli túl a másikat, ezért inkább már most megírnám – ő pedig beleegyezett. Ez persze egy megmosolyogtató kis anekdota, de azért van egy olyan vetülete is, hogy mindkettőnknek rengeteg közös emléke, sajnos már sok közös halottja is van, és ez a Requiem egyúttal főhajtás a párhuzamosan futó sorsunk, a gyermekkorunk, na meg a szülővárosunk, Marosvásárhely előtt.
De hogy a személyes háttértörténeten túl is megválaszoljam a kérdést: ha egy zeneszerző miséket ír, ahogy én is, akkor nem hagyhatja ki a requiemet. Ez egy nagyon reprezentatív műfaj, és sajnos mindig aktuális, hiszen halottaink mindig voltak és lesznek. A zeneirodalom telis-tele van hatalmas remekművekkel, amelyek utolérhetetlenek: például Verdi requiemje nyomasztóan nagyszerű. De vannak kisebb, kevésbé ismert requiemek is, a franciák között Fauré, az olaszok között Cherubini, és még sorolhatnánk. Hatalmas, vonzó és nyomasztó példák világszerte, amelyek szinte súgják a kortárs zeneszerzőnek: próbáld meg te is…!
Miért éppen Mozart Requiemje került az Öné mellé?
Mozart Requiemje természetesen az ismertebbek közé tartozik, a tragikus történetével együtt, miszerint egy tanítványának kellett befejeznie, miután a mester komponálás közben elhunyt. És hát Mozart az Mozart, kiemelkedő zeneszerző még a kiemelkedők között is. Sajátos muzsikus volt, olyan képességekkel, amelyeket mi el sem tudunk képzelni, úgyhogy jobb híján zsenialitásnak nevezünk. Boszorkányosan ügyes technika, fantasztikus memória, orpheuszi módszerrel művelt zenei hagyomány, amelyben nem az esztétikán vagy az elméleten volt a hangsúly, hanem valahogy direkt módon a zene lényegére tört. Hogy az mi? Jó kérdés! Valami megfoghatatlan. És mindeközben Mozart fantasztikus ösztönnel emelte be a múlt örökségét is a saját életművébe.
A Mozart-Requiem legerősebb tétele például az a bizonyos d-moll fúga, amely nem teljesen eredeti. Eleve a fúga akkor már több mint száz éves műfaj volt, de Mozart fúgái minden döccenő nélkül belesimulnak a saját kora zenéjébe. Sokan éppen amiatt nem szeretik, mert túl rokokó, túl finom, túl törékeny. Itt viszont éppen a maga művészi célja érdekében alkalmazhatta ezt a már akkor is réginek számító, de bevált és bombabiztos műfajt. Olyasmi ez, mint amikor Picasso XX. századi festményein feltűnik Velázquez meg a spanyol barokk hatása: ösztönösen érezzük, hogy az oda való. Így halad tovább a művészet, beemelvén a régi, bevált értékeket.
Honnan inspirálódhatott Mozart, amikor fúgát írt?
Egészen különleges kapcsolat áll fenn Mozart és Händel zenéje között, mondhatjuk, hogy Mozart “lenyúlta” Händel f-moll fúgáját a Messiásból. Felfedezte ebben a remekműben az egyedit, valamit, ami soha korábban nem létezett, és lemásolta magának. De nemcsak betűhíven leírta, hanem még javított is rajta. A Messiásnak, a kifejezetten régizenére szakosodott zenekarokon kívül, ma leginkább ezt a Mozart-féle verzióját játsszák, mert nagyszerűen elegyítette benne a hűséges és csodálattal teli átmásolást, és az alakítgatást a művön, ami alapvetően jót tett neki. Furcsa módja ez a hagyománytiszteletnek, amikor egy géniusz megengedi magának azt, hogy kicsit belejavítson az alapműbe, merthogy neki másolás közben még hozzátennivalója is van! Igaz, arra is van példa, amikor Mozart változatlanul hagyta az eredeti művet: Bach másolása közben egy hangot sem írt át.
Viszont hiába épül a Requiem egy sok évszázados hagyományra, azért mindeközben azt is látnunk kell, hogy minden mozdulata utánozhatatlanul eredeti. Fantasztikus ötletek vannak benne, például a mindössze két percig tartó “pokol”, a Dies Irae tétel, amelyben mégis minden különösebb megerőltetés nélkül elképesztő zenei megoldásokat és érzelmeket vonultat fel.
Kortárs zeneszerzőként hogyan látja Ön a múlt és a jelen zenéje közötti kapcsolatot?
Azt gondolom, hogy bár természetes, hogy a saját korunk aktualitásait keressük, de muszáj szembesülnünk azzal, hogy a régizene nagyságrendekkel jobb, mint amiket mi írunk. Hiába tudjuk, hogy kétszáz-háromszáz éve írták ezeket, teljesen frissen hangzanak még ma is. Én negyven évig tanítottam zeneszerzést, és a mesterség átadásához számomra hozzátartozik az alkotói miheztartás is: hogy tudjuk, hol a helyünk. Requiemet írni nagyon nagy kihívás, mondhatjuk is, hogy Verdi után pimaszság is ebben a műfajban próbálkozni, de mi azért csak kísérletezünk. Így tekintek a magam Requiemjére is, próbálom elmondani az én verziómat. A Müpa pedig, minthogy idén én vagyok az évad zeneszerzője, lehetőséget ad arra, hogy az én kortárs, de azért tradicionális és közönségbarát Requiemem is megszólalhat a színpadon, ráadásul egy akkora óriás mellett, mint Mozart. Hatalmas megtiszteltetés ez, és remélem, a közönség is maradandó élménnyel tér majd haza erről a koncertről.
