„Jó így írni »dolgozószoba nélkül«, a tengerparton, a fényben és a szélben. Homérosz is így »írt«, Vergilius is.” – írja Márai 1948-ban, az olaszországi emigráció első évében. Márai Sándor életének akarva-akaratlan Olaszország vált az egyik legfontosabb színhelyévé, fiatalkorában is több itáliai utazást tett, majd összesen 17 évet élt Olaszországban. Milyen hatással volt Márai Sándor életművére önkéntes száműzetésének olaszországi szakasza? Kik és mik befolyásolták a kassai születésű író életének ottani időszakát és milyen meghatározó hatások érték? E kérdésekre kapunk választ a Müpa Márai Olaszországa című irodalmi esten szeptember 25-én.
A sors kegyetlen játéka, hogy az az ember, aki maga volt az író, az európai kultúra, a polgárság és a humanizmus, egy oly korban élt, amely ezeket az értékeket minden erejével igyekezett eltaposni. Márai, akinek lételeme volt az írás és a szabad gondolkodás, nem tehetett mást, el kellett hagynia szeretett országát, ahol a kibontakozó kommunista diktatúra napról-napra szabta egyre kisebbre az értelmiség mozgásterét.
1948 augusztusában Márai Sándor feleségével, Lolával és fogadott gyermekükkel vonatra szálltak és örökre búcsút intettek hazájuknak. Hét hetet töltöttek Svájcban, majd Olaszországba utaztak tovább.
„Borzalmas a világ, amerre nézek, borzalmas. Csak Itália van még, s néha egy ember; s könyvek, a versek, a zene. A bor. A tenger. „Csak” ez van még. Minden más borzalmas.” – írja Márai 1951-ben a Naplóban.
Négy évig maradtak Nápolyban, majd 1952-ben átköltöztek a tengeren túlra, New Yorkba. 1967-ben újra visszatérnek Európába, ezúttal a dél-olaszországi Salernóba. 1980 májusától az író haláláig újra Amerikában, San Diegoban élt.
A Márai család az emigráció első, olaszországi időszakában Nápoly Posillipo nevű negyedében telepedett le. Marton Lajos, Márai feleségének nagybátyja szerzett nekik egy régi villát. Itt játszódik Márai egyik legnagyszerűbb regénye, a San Gennaro vére. Posillipo sajátos világába érkezik egy férfi, aki a szovjet uralom elől Nápolyba menekül, ahol azt reméli még megtalálja az európai kultúra utolsó morzsáit. A regényt akár olvashatjuk rejtett önvallomásként is, amelyből megértjük, miért kényszerült az író elhagyni hazáját és miért kellett vállalnia az önkéntes száműzetést.
1951-től Ulysses álnéven a Szabad Európa Rádióban olvassa fel Márai olaszországi jegyzeteit és szintén a nápolyi évek alatt született, az emigrációs magyar irodalom legnagyobb hatású versét, a Halotti beszédet. A család anyagi helyzetét jól jellemzi ez az 1949-es feljegyzése Márainak:
„Utolsó pénzünket költjük; ha a bundát sikerül eladni, megint élünk egy hónapon át. Erre gondolok, amikor a pesti rádió híreit hallgatom. Még mindig kellemesebb, ha a bundát húzzák le valakiről, mint a bőrét.”
Márai számára ez a nápolyi öböl jelentette annak a nyugati civilizációnak a bölcsőjét és archaikus őrét, amelyet oly nagyon féltett a huszadik század vad pusztító erőitől. „Olyan ez a sziklakép, mint egy horgony, egy vasmacska egyik kunkorodó íve. Ezen a horgonyon akadt fent Ulysses hajója, itt kezdődött valami, amit később így neveztek: nyugati civilizáció.” (A Teljes Napló, 1950)
1967-ben térnek újra vissza Olaszországba, de a hatvanas évek elejétől már többször megfordultak Itália déli részén. Salernóban egy hatodik emeleti lakásba költözik a Márai család. Itáliában az európai kulturális kincsek mellett a tenger közelsége volt a legfontosabb az író számára. Még nápolyi tartózkodása alatt így ír: „Félóra a tengerben. Ez évben hetvenedszer. Ez a legjobb, amit az élet adhat: a tenger, ez a magzatvíz. (A Teljes Napló, 1949) A tenger menedék és biztonság, mint az anyaméh, és megtisztító, éltető őselem Márai számára. „A tengeren mindig különös nyugalom fog el. Minden, ami a szárazföldön gond, kétség: a tengeren megszűnik az lenni. Ennek a másik hazának másféle törvényei vannak.” (A Teljes Napló, 1950) Salernó a megnyugvás és megérkezés érzetét kínálja az írónak, az itteni termékeny évek alatt tizenkét kötete jelenik meg (beleértve a többszörös kiadásokat is).
A Müpa szeptemberi estjén a legilletékesebb Márai-kutatók és Olaszország-szakértők részvételével, sok Márai-szöveggel és zenei betéttel elevenedik meg a közönség előtt Márai itáliai éveinek hangulata. A műsorban elhangzó prózarészletek is az író olaszországi alkotói korszakából merítenek. A kerekasztal-beszélgetésben olyan neves szakértők vesznek részt Ludmann Ágnes, az Eötvös József Collegium Olasz Műhelyének vezetőtanára és műhelyvezetője moderálásával, mint Antonio Sciacovelli, Márai fordítója és legjelentősebb olasz kutatója, Mészáros Tibor irodalomtörténész, a Márai-hagyaték gondozója (Petőfi Irodalmi Múzeum), valamint Csorba László történész, a Római Magyar Akadémia volt igazgatója, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója.
„A tenger sötétkék. Nápoly ragyog. Most, a húsvéti fényben, a város igazi arcát mutatja. Kevés szebb város van a világon, kevés okosabb, szomorúbb, bölcsebb. Az »ősz tenger« is bölcs itt. Reggel – Odüsszeusszal a kezemben – olvastam és kibámészkodtam az ablaknál. Mintha útikönyvet olvasnék, idegenben.” (A Teljes Napló, 1949)
Szeptember 25-én Márai Sándor Olaszországa, ez a szép, bús, okos, szomorú és bölcs vidék várja a nézőket a Müpában!
- Források: Márai Sándor, Itáliai életérzés, szerk. Mészáros Tibor, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum Márai honlapja.
