„Nem a valóság, a vers a botrány?”
Nógrádi Bence interjúja Nógrádi Gáborral
Ötven évvel ezelőtt, 1973-ban jelent meg Nógrádi Gábor első verseskötete, a 64 szonettet tartalmazó Kéthátú életünkben. Abban az évben született kisebbik fia, Bence, aki maga is író, újságíró, riporter. Az alkalomhoz illően a fiú kérdezi az apját az elmúlt ötven évben megjelent verseiről, versesköteteiről – tabuk nélkül.
BENCE: Mit jelent az első köteted címe: Kéthátú életünkben?
GÁBOR: A misszionárius pózt a szeretkezésben: alul háttal a nő, felül a férfi.
BENCE: A címet sokan nem értik, tehát ötven éve sem értették. A mesterséges intelligencia még megközelítőleg sem adott jó választ, pedig a kifejezés mellé a kérdésbe írtam, hogy a szexualitásról van szó.
GÁBOR: A valóság az, hogy az MI nem ember. Csak felböfögi, amit a neten talál, de nem tud gondolkodni. Nincs képzelőereje, ami az embert – többek között – emberré teszi. A „kéthátú” kifejezést egyébként már a múltban is használták az említett szexuális pózra. Például Shakespeare Jágója nevezi kéthátú állatnak Othelló és Desdemona szeretkezését. De használta a kifejezést Michelangelo, Rabelais, vagy éppen Joseph Heller és Fritz Kahn is. Szerintem, főleg a szóösszetétel megértésével van gond. Kéthátú életünkben, írtam, azaz közös életünkben anyáddal, amelyben a szexualitás fontos szerepet kapott, és jellemezte a párkapcsolatunkat, mint a legtöbb házasságban.
BENCE: Beszéljünk inkább a verseidről, amelyeket gyerekkoromban nem értettem. Mindig azt mondtad, majd, ha felnővök, megértem őket. Felnőttem. Továbbra sem értem. Ahogy azt sem, miért ír az apám olyan baromi mély verseket, amelyek nem közérthetőek.
GÁBOR: Inkább úgy mondanám, hogy nem mindenki érti a verseimet, a verseket. Szerintem a hentessel sem tud kommunikálni, aki nem tudja, mi az a tarja, oldalas, dagadó, lapocka, szűzpecsenye, karaj. A szavak ismerete nélkül nem tudsz vásárolni és főzni. Már ha húsételt szeretnél. A verseim pedig nem csak szavakból állnak, hanem a szavak együtteséből kialakuló gondolatokból, érzésekből, jelenségekből, közlésekből. Mondjuk, azt írom: „Porcelánemberkék pusztító gőgje”. Ez persze nem nehéz példa. A porcelán törékeny. A porcelánemberke is törékeny. Mit jelent a pusztító gőgje? Nyilván hatalommal rendelkezik valakik felett, akiket tönkretesz.
BENCE: Ez a szonett is az első kötetedben jelent meg. Akkor Kádár és pártkatonái rendelkeztek hatalommal. Hogyan jelenhetett meg ez a vers, ez a kötet 1973-ban?
GÁBOR: Magánkiadásban jelent meg minisztériumi engedéllyel.
BENCE: Engedélyezték? Hogyan?
GÁBOR: Szerintem, nem értették. Pontosabban nem vették magukra ezt az inget, ahogy mondani szokás. Úgy gondolták, a gőgös, gyönge senkikről írok úgy általában. Pedig ők voltak a gőgös porcelánemberkék. A történelem később össze is törte őket, mint mindig minden hatalmaskodó vezetőt.
BENCE: Valamennyire mégis érthették akkor is, később is, hiszen sose voltál a hatalom kedvence. A Magvetőnél 1979-ben megjelent Alagsori zsoltárokban is több vers kiverhette a biztosítékot.
GÁBOR: Nem verte ki. Pedig abban a kötetben még a „szabadító hős”, azaz az orosz katona nőkkel való erőszakoskodását is megírtam A béke első napja című versben.
BENCE: Ezt érteniük kellett!
GÁBOR: Ma már én sem tudom, hogyan engedhették át. Mikor a rádióban elhangzott, akkor a két szerkesztő, Ördögh Csilla és Rékai Gábor fegyelmit kaptak. Ott már megszólalt a főszerkesztő fejében a csengő. De a zsoltárokat, szerintem, sem akkor, sem később nem értették. Mindenki azt hitte a létezőnek gondolt Istennel birkózom, mint a magyar zsoltáros költői hagyományban annyian. Csak a legközelebbi barátaim tudták, hogy sült ateista vagyok gyerekkoromtól, tehát a zsoltárokban szereplő Úr, nem lehet egy Örökkévaló Isten.
BENCE: Hanem kicsoda?
GÁBOR: Természetesen a hatalom. A kádári rezsim. És a mai kormányzat, ha aktualizálod. „Rég ellenedre élek Úr, vedd észre, töltsd be végem! Megmosolyogni szótlanul vicsorgásaim, szégyen!” Érteni kellett volna. A felpuhult kádári diktatúrában megmosolyogták a vicsorgást, ha nem volt látványos az ellenkezés, a kritika. A demokratikus kommunikációs csatornák hiánya miatt nem ért el a potenciális olvasókhoz. A helyzet, sajnos, ma sem sokkal jobb.
BENCE: Tulajdonképpen kiknek írtad a verseket?
GÁBOR: Ma már tudom, hogy részben magamnak írtam. Meg akartam szabadulni a traumáimtól, a feszültségeimtől, amelyekből tonnányi volt rajtam Auschwitztól anyám korai halálán és a kádári diktatúrán át a pincelakásunk nyomoráig. De természetesen elsősorban annak a virtuális közönségnek szántam, amely a létező diktatúra alatt nyomorgott testileg, szellemileg, lelkileg velem együtt, és persze közülük is azoknak, akik értették ezt a versbeszédet.
BENCE: Vajon hány olvasója volt a köteteidnek?
GÁBOR: Kevés. Az a bizonyos első kötet 1500 példányban jelent meg és az előfizetési íven 1200-an rendelték meg dedikálva, ami ma toplistás volna, de az akkori versolvasási hajlandósághoz képest alacsony szám. Ennek többféle oka lehetett. Az első, hogy talán nem voltak elég jók a versek. Természetesen én nem így gondolom, de ezt is be kell venni az indokok közé. A népszerűség hiányának második oka talán valóban a nehezen érthetőség volt, amiről már beszéltünk. A harmadik ok, hogy az én verseim – egyszerűen fogalmazva – kegyetlenek. Mondhatjuk úgy is: megbotránkoztatóak. Némelyiket obszcénnak tartják. És az emberek többsége nem szeret brutális szövegeket olvasni. A facebookon ketten lájkolnak, ha gondolatot posztolok, és kétszázan, ha a fotón a kutya a macskával alszik. Tarján Tamás így írt a gyűjteményes kötet lektori jelentésében: „Nógrádi Gábor szuverén és keserű, mint verseinek alanya.” Idézzek egy 55 éve anyádhoz írt szonettből? „A kések, jaj, a kések meddig érnek? / És az ének? Hisz benned forgatom.”
BENCE: Ez azonban semmi a Ki érti ezt? című kötet verseihez képest, amelyeket idézni sem illik egy kulturált orgánum oldalán.
GÁBOR: Idézheted nyugodtan, mert éppen a Librarius volt az egyetlen fórum, amelyik a Homokpogácsák című versemet közölte.
BENCE: Más lapok, orgánumok számára mi volt közölhetetlen abban a versben?
GÁBOR: Szerelmi kapcsolataim megéneklése közben javasoltam, hogy az iskolában ne csak a sinust tanítsák, hanem az örömszerzés technikáját is, ha nem akarnak még több boldogtalan nőt, férfit és emiatt felbomló házasságokat látni.
BENCE: Bocsáss meg, Fati, de miért nem tudtál te soha jobban alkalmazkodni az elfogadott közbeszéd stílusához? És persze az adott körülményekhez. Hiszen néha nyomorogtunk az alagsorban. „Négyen a föld alatt várjuk, hogy a falat átüsse a salétrom…” Emlékszel? Miért provokálsz?
GÁBOR: Én nem provokációnak tartom a megfogalmazásaimat, és más nonkonformista kezdeményezéseimet – svéd felvilágosító könyvek, újramesélt klasszikusok, Európa-igazolvány stb. Ha egy helytelen társadalmi gyakorlatot, politikai, oktatási, szociális idiotizmust tapasztalok, nem tudom magam türtőztetni. Hiba? „Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Nem fogadom el a társadalmi igazságtalanságok kirívó magyar formáit, és az ezeket fenntartó hatalmi arroganciát.
BENCE: Ez rendben is van, csak nem értem, és ezen már épp eleget vitatkoztunk az évek során, hogy miért kell ezt mindig ilyen szájbarágósan, kioktatóan, szóval didaktikusan csinálni? Miért nem lehet a népet úgy nevelni, hogy a hülye is megértse?
GÁBOR: A „nép” tucatnyi rétegből áll. Én, mint minden költő, csak egy csoportnak írok. Egy szűk csoportnak. Annak, amelyiknek a tagjai megértenek ma vagy holnap.
BENCE: Visszatérve a provokációidra, amelyek mellesleg szerintem sem provokációk, egy négysoros versben frappáns választ adsz a szókimondásod bírálatára. „Obszcén, kegyetlen, nyers a versem? / Mondhattam volna szelíden, szebben? / Megbotránkoztat? Haragszol rám? / Nem a valóság, a vers a botrány?”
GÁBOR: A gondolat megerősítéseként idézhetem egy barátom kérdésére adott válaszomat. Barátom, aki egyébként kritikájával jót akart nekem – elismerést, népszerűséget, díjat, megélhetési támogatást –, azt kérdezte, miért írok mindig komor vagy éppen morbid verseket. Neki is azt válaszoltam körülbelül, amit az általad idézett négy sorban megírtam: az elmúlt 100-110 év borzalmai, mondhatni: valósága után költőként sokkal brutálisabban kellene fogalmaznom. Vagy meg kellene némulni.
BENCE: A kérdés: hogyan tovább? Az elmúlt ötven évben öt köteted jelent meg. Mikorra várhatjuk a hatodikat?
GÁBOR: Nem hiszem, hogy lesz hatodik. Ami számomra fontos mondandó volt, azt a MEK-en is olvasható kötetben összegyűjtöttem. Több mint tizenkétezren látogatták meg vagy töltötték le a könyvet. Valakik hallják a hangomat. Valakik értenek. Ez örömmel tölt el. Érdemes volt.
Nógrádi Bence
- Nógrádi Gábor korábbi írásai a Librariuson.
