1.
Az óra után egy kétségbeesett lány jött be a folyosóról. Tátogott, és a szájába mutogatott. Úgy tűnt, nagy a baj, valami a torkán akadhatott. Végül megértettem, mert megláttam, hogy egy fél kifli ragadt a szájpadlására, talán még a fogszabályzója is ronthatott a helyzeten.
„Nyúljon be az ujjával, menjen a kukához, és vegye ki!”
– valami ilyesmit mondhattam, ő pedig hallgatott rám. Néhány másodperc alatt megoldotta. Utána még percekig sírt. Pár nap múlva odajött, és megköszönte.
„Ha az életéről van szó, ne szégyenlősködjön, ne udvariaskodjon.”
– mondtam neki. Aztán két hét múlva átment egy másik iskolába.
2.
Négyest adtam a srácnak, egyébként ő az egyik legjobb magyaros. De most elhülyéskedte a hivatalos levelet, amit a Szegedi Közlekedési Társaságnak kellett írni otthoni feladatként. Az volt a szituáció, hogy reklamáljon egy olyan helyzetben, amelynek során véleménye szerint jogtalanul büntették meg őt.
„Ezt senki sem venné komolyan”
– írtam kommentárként a négyes mellé. A srác felrántotta magát, elküldte a levelet az SZKT-nak, és azt a választ kapta: „panaszát befogadtuk”.
Tehát nem volt igazam. A srác óra elején felállt, és néhány mondatban vázolta a helyzetet az osztály előtt. Arra kért, gondoljam át azt a négyest. Átgondoltam. Megkapta az ötösét, én meg azt éreztem, micsoda fontos pillanat volt ez, micsoda rejtett tanterv kezdett el működni, mekkora kurázsi van ebben a generációban. Saját tévedésem sohasem inspirált még ennyire.
(Az itt olvasható történetek célja, hogy bemutassa: a tanári munka nem csak a tanításból, a tananyag feldolgozásából áll. Hetente 2-3 történetet osztok meg itt a közösségi oldalon. A jelzett hashtageken lehet követni a történeteket. Ezek talán segítenek belelátni a nem pedagógus olvasóknak, hogy mennyire sokrétű és mennyire mérhetetlen, számokban meg nem ragadható a munkánk. A teljesítményünk néha nem látványos. A siker legtöbbször nem a versenyeken realizálódik, hanem a háttérben.)
