Salgótarján 100 – 10 X 10 fekete-fehér fotó
Az előző rész címe az is lehetett volna, hogy Szobrok és Zeppelinek. Tarjánt, a jelzők között élő települést nevezték már a szobrok városának is. Az itt közölt 10 fotón 4 különböző szobor látható, az egyik kétszer. De repüljünk most vissza ismét az ifjú korba.
A beatzene mellett, – amiről az előző részben meséltem – azzal párhuzamosan természetesen más hatások is értek. A filmek ereje például tartósabbnak bizonyult. Megírtam már a Nagyításhoz fűződő viszonyomat, de azt kifelejtettem a visszaemlékezésből, hogy 1967-ben, 12 éves koromban már rendszeres olvasója voltam a Filmvilágnak. Valószínűleg nem mindent értettem meg a cikkekből, de pontosan emlékszem az az évi cannes-i filmfesztiválról szóló tudósításra, ahol az egyik illusztráció Vanessa Redgrave és David Hemmings félmeztelen jelenetét ábrázolta Antonioni filmjéből.
A mozik akkoriban egészen mást jelentettek, mint ma. A bemutatott mozgóképek fele művészfilm volt, ami önmagában még nem jelentett remekműveket, de az alkotók igénye és szándéka nyilvánvaló volt. Ehhez jött még a közönség elvárása a szellemi kihívásra, és innen nézve már érthető a hetedik művészet elnevezés. Ez ma már nincs így. Kapásból ide írok néhány címet, amiket a tarjáni moziban láttam a hatvanas-hetvenes évek fordulóján: Biciklitolvajok, Édes élet, Rocco és fivérei, Rómeó és Júlia, Négyszáz csapás, Előzés, Zabriskie Point, Ha…, Szegénylegények, Szerelem (Makk Károly), és így tovább.
De minden filmet megnéztem, Fábri Zoltán Pál utcai fiúkját legalább ötször láttam, és még jónéhányat háromszor vagy többször. A November 7-re átkeresztelt mozi premierfilmeket játszott, a város peremén működő kultúrházak voltak az utánjátszók, ezek műsorát is figyeltem, figyeltük, mert többnyire másokkal együtt jártam a vetítésekre.
Ha jól emlékszem Hitchcock Psychóját kicsit később mutatták be Magyarországon, de azt az első találkozást nem lehet elfelejteni, amikor a full teltházas nagyteremben egyszerre akad benn a nézők lélegzete és ez még kétszer megismétlődik a film dramaturgiai csúcspontjain. Nem akartunk hinni a szemünknek. Még arra is emlékszem, hogy a korabeli magyar kritikák gyenge közepesre értékelték a mester produkcióját.
Külön fejezetet érdemelnek a vígjátékok. A hatvanas éveket jellemzően ingerszegénynek érzékeltem, úgy tűnt, az emberek a legkisebb poénért is hálásak. Elég belehallgatni egy korabeli szilveszteri kabaréba, rengeteg szolid poén, mégis nagy nevetések. (Aztán az egész műfajt szinte fölrobbantotta Hofi Géza érkezése.) De a filmvígjátékok, főleg az olasz és francia munkák egyértelműen felszabadítóan hatottak a kiéhezett magyar közönségre. Most hirtelen eszembe jut, amikor először láttam Stan és Pan párosát. Még csak tíz éves vagyok, ez még a zagyvai kultúrban történt. (A korhatár nélküli filmeket délután négytől külön levetítették az iskolásoknak.) Alig kezdődött el a film, máris mindenki jobbra-balra dőlt a nevetéstől. Van az a híres, azóta kissé leszólt nagyjelenet, amikor a film főszereplői előbb egymást, majd minden érkezőt egyenként sípcsonton rúgnak, majd a fájdalomtól egy lábon ugráló embernek nemes egyszerűséggel lerántják a nadrágját, és onnantól kezdve a szerencsétlen így szökdel tovább. Ezen aztán annyira nevettem, hogy végül le kellett buknom a sorok közé, mert úgy éreztem, még egy poén és megszakadok.
Folyt. köv.
