+ Film

Maryon Park – London – 50 éve láttam először Antonioni Nagyítás című filmjét

„Ha az exponált filmet különlegesen hívjuk elő, akkor a kép olyan elemeit is sikerül láthatóvá tennünk, amelyet normál előhívás nem enged meg. Például látható lesz egy lámpa gyenge fényétől megvilágított utcasarok és környezete. Ez azt jelenti, hogy a negatívon a gyengén megvilágított dolgok lenyomata ott van. Menjünk tovább elvi síkon. E szerint az exponált film talán mindent rögzít, bármilyen fényben, akár sötétben is, csak a mi technikai felkészültségünk elégtelen ahhoz, hogy mindent előhívjunk, ami rajta van a filmen. Eszerint az előhívott kép alatt ott van a valósághoz hívebb másik, és ez alatt még egy másik, és egy újabb ez utóbbi alatt. Egészen a valóság igaz, abszolút titokzatos lényegéig, amelyet senki sem láthat meg sohasem.”

(Michelangelo Antonioni gondolatai 1964-ben, két évvel a Nagyítás forgatása előtt.)

Antonioni a Nagyítás forgatásán a Maryon Parkban, 1966-ban

1969 augusztusában láttam először a Nagyítást. Nem nagyon emlékszem arra a nyárra, pedig azzal kezdődött, hogy elballagtunk a nyolcadik osztályból. Az utolsó tanítási nap nagyszünetében pont úgy cigarettáztunk az iskola melletti patak hídjának korlátján, mint más délutánokon, a különbség csak annyi volt, hogy aznap ünneplőben feszítettünk.  Aztán dolgoztam néhány hetet a Zagyvai-rakodó mozdonyjavítójában, lógtam a városban, és igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy hamarosan ipari tanulónak kell állnom.

Jó filmet játszanak a Kohászban, tetszene neked, mondta egy ismerősöm, amikor szembetalálkoztunk az utcán. Megmaradt az a szombat délutáni vetítés. Délután volt emlékszem, mert amikor kiszédültem a moziból, még sütött a nap. Néztem a piros-kékre festett korlátot, a fölpúposodó kockaköveket és tombolt bennem egy másik világ.

Carlo Di Palma operatőr középen, a kamera mögött. Jobbra David Hemmings.

Tizennégy évesen nem gondoltam rá, hogy majd én is fotós leszek, mint a Nagyítás főszereplője. Pontosabban: erre gondolni sem mertem. Londonba eljutni meg körülbelül annyit jelentett akkor, mintha a Hold túlsó oldalára készültem volna. Később a televízióban többször is vetítették a filmet, mindig nagy csalódást keltett, nem igazán értettem miért, pedig egyszerű, amennyivel kisebb a képernyő mérete, annyival kisebb a hatás. Nem beszélve a 4×3-as képkivágásról, ami egyszerűen megcsonkítja az eredeti 16×9-es formátumot, tönkre teszi a gyönyörű kompozíciókat. Mert gyönyörű beállításokból áll ez a mű. (Emlékszem, 1977-ben Nagykanizsán majdnem megvertek a katonatársaim, amikor a világ legjobb filmjeként harangoztam be nekik a szombat esti tv-műsort, amit volt szerencsénk egy ósdi, fekete-fehér készüléken végig nézni a KISZ-klubban…)

Az igazság pillanata 2007-ben jött el, ekkor jelent meg Magyarországon DVD-n eredeti méretben és eredeti hanggal a Blow-up. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a rónai házunk udvarán ez idő tájt már projectorral vetítgettem esténként, könnyű összerakni a folytatást. Bizony jó néhány alkalommal a csillagos ég alatt állva, a lehető legközelebbről néztem végig a filmet a 18 négyzetméteres vetítőfalon. A Maryon Park nevével is a DVD-borítón találkoztam először, ha úgy tetszik megszemélyesítődött egy virtuálisan már sokszor bejárt filmtér. Ha egyszer eljutok Londonba, gondoltam magamban, ez lesz az első helyszín, ahová besétálok.

 

Jelenet a filmből

Sok rétege van a filmnek, most csak a legfontosabbakat veszem sorba.

1966 nyarán forgatják Londonban, még az év decemberében bemutatják New Yorkban. Apropó, London. A 60-as évek „Swinging” Londonja nagy hatást gyakorolt Antonionira. (Maga a film ennek a világnak talán a legjelentősebb tablójává vált, rendezők egész derékhadát ihlette meg, pl. Stanley Kubrikot.) Képviselői olyan fiatalok voltak, akik a modernitás jelszavát tűzték zászlajukra. Ez az időszak volt többek között az optimizmus, a hedonizmus, a beatzene és a filmművészet forradalmi korszaka. (Ebből, sajnos mára nem igazán maradt semmi, én legalább is nem találkoztam vele.)

A Yardbirds együttes 1967-ben

A film 1967-ben elnyeri a cannes-i Arany Pálmát.

Jellemző a kor atmoszférájára, hogy a filmfesztivált a Yardbirds együttes koncertje nyitja meg, mely zenekar egy rövid, de meghatározó jelenet erejéig szerepel a filmben, Jimmy Page-dzsel és Jeff Beckkel a soraiban.  Maga a mű egy párhuzamos montázzsal indít, ami valójában kontraszt montázs, és ez a képi világ végig jelen lesz a filmben.  24 óra alatt, reggeltől-reggelig játszódik a cselekmény.  A főszereplő, Thomas (David Hemmings) egy felkapott és sikeres divatfotós, aki valójában unja a munkáját, nem becsüli a kollégáit, és megveti a vele dolgozó manökeneket. Egy avantgárd íróval közösen terveznek fotóalbumot, ez volna az ő művészeti oeuvre-je, amelyben többek között portrék, hajléktalanokról készült szociofotók és utcai képek (street photos) is szerepelnének.  Ehhez a készülő kötethez exponál néhány új fotót egy szerelmes párról a Maryon Parkban. Miután észreveszik a leselkedőt, a pár hölgy tagja megpróbálja erőszakkal megszerezni tőle a negatívot.

Vanessa Redgrave és David Hemmings

Később a műteremben előhívva a filmet, Thomas fokozatosan rájön, hogy valójában egy gyilkosságot fotózott le, úgy tűnik a pár férfi tagját ölhették meg, mialatt ő fényképezett.  Ez a közel 20 perces jelenet a film magja, tömény intellektuális izgalom, ahogy az egyenkéni nagyításokból, mint valami storyboardból, összeáll a történet.  Külön figyelemre méltó, hogy sem ebben, sem az előző parki jelenet nagy részében nincs emberi hang. Csak zajok és zörejek. A főhős próbálja elérni közeli ismerőseit, – barátai nincsenek – de senkit nem hoz lázba a felfedezése.

Blow up (David Hemmings)

Este visszarohan a parkba, és egy bokor tövében megtalálja a férfi hulláját.  Mire haza ér a filmnegatív és a nagyítások, egy önmagában értelmezhetetlen kép kivételével, mind eltűnnek.  Ezt követően előbb egy underground koncertre vetődik (Yardbirds), majd arra a kábítószeres partira, ahol az avantgárd író társa is tartózkodik, de már nem tud vele kommunikálni, így jobb híján maga is alámerül a lebegésben. Másnap reggel újra kimegy a parkba, de már csak a lesímult fűszálak utalnak rá, hogy valami feküdt ott a földön.

David Hemmings és Jane Birkin

A zárójelenetben a film elején már megismert pantomimesek érkeznek a parkban található teniszpályához, stílszerűen ütők és labda nélkül kezdenek el játszani. Thomas nézi őket, majd, amikor egy nagyobb ütéstől a képzeletbeli labda átrepül a kerítésen, némi habozás után visszadobja nekik. Aztán már csak az arcát látjuk, előbb elmosolyodik, majd lassan elkomorul. (Ugyanakkor, ennél a beállításnál meghalljuk a nem létező teniszlabda pattogását.) Az utolsó snittben egyre följebb emelkedik a kamera, Thomas már csak egy kis pont, aztán hirtelen eltűnik a vászonról, csak a park füvét látjuk és a vége feliratot. Vajon ez a ponttá zsugorodó ember, ebben az egyértelműségét vesztett világban tud-e valamit kezdeni mindazzal, amit erről a világról és benne önmagáról megértett?

Nem én írom le először, hogy a világ megismerhetőségének, a valóság visszatükrözésének kérdése áll a film középpontjában. Amit az egyén a körülötte lévő világból érzékel, az vajon egyenlő-e az objektív valósággal vagy annak egy szubjektív, torz-szűrőn keresztülment egyedi leképezése, kérdi Antonioni.   Amit Thomas a nagyítások mögött meglát, vajon a valóság, vagy csak látszat, a fantázia produkciója? A csupasz tényekre támaszkodó ember csak az árnyak világában jár, sugallja a film. A főszereplő kezdetben nem látja meg valójában mi történik körülötte, a végén pedig saját fülével hallja azt is, ami nincs. (T.i. a nem létező teniszlabda pattogását.)

Az előhívott képek úgy állnak össze, mint egy storyboard

A film másik aspektusa a mindenkori művész felelőssége. Csőd van itt közvetlenül szembesítve a sikerrel: az egyik oldalon ott van az ősi eredetű, az ünnep közösségét idéző, pantomimes játék, mely pusztán gesztusokkal, érzelmekkel a maga szabályai szerint a semmiből teremt valamit. A másik oldalon pedig ott találjuk az ábrázolandó valóságtól teljesen elkülönült alkotót, aki a kor legmodernebb eszközével tenné magáévá a kiszemelt világszeletet, de nemcsak hogy szándékával ellentétben képtelen azt ténylegesen birtokba venni, hanem ráadásul, éppen amikor igazi alkotásra nyílna lehetősége, az egy pillanatra megragadott valami kipereg az ujjai közül és semmivé foszlik.

David Hemmings az utolsó jelenetben

Érzelmek és ezek értelmezése formálnak mindannyiunkat, életünk minden pillanatában keveredik számunkra valóság és illúzió. Aki a másik embert tárgyként szemlélve, kívül kíván maradni az érzések és a kapcsolatok sűrű szövevényén, az nem tud áthatolni a látszaton sem. Az élet mindig változó igazságát pusztán a lecsupaszított tényt rögzítve nem lehet megtalálni, üzeni Antonioni. Azt csak megélve lehet.

A Maryon park napjainkban

Az angolok nem nagyon szerethetik ezt a filmet, mert a Maryon Parkban nincs semmiféle utalás arra nézvést, hogy ott forgatták ennek a világhírű alkotásnak a legfontosabb külső jeleneteit. Pedig ami leginkább lenyűgöző bennük számomra, az a hagyományteremtés képessége és a nyelvhasználat. Például minden információt, a legkisebbet is kiírják. Mit kiírják, kifestik! My beach is your beach! – áll a tengerparti szemeteskukákon. Deck boards may be slippery – A deszka-fedélzet csúszós lehet. Slow, slow, slow – Lassan, lassan, lassan, nyomtatják az úttestre nagy betűkkel minden veszélyes szakaszon, közlekedési táblák helyett. Look right – Nézz jobbra, mielőtt lelépsz a járdáról, hiszen itt baloldali a közlekedés. Szóval eljutottam Londonba, hála a feleségem másod-unokatestvérének, aki megtalált minket a közösségi hálón, és fölvette velünk a kapcsolatot. Ők Colchesterben élnek, az egyetemista lányuk pedig Londonban tanul művészettörténetet. Eljöttek hozzánk Rónafaluba, és rögtön meghívtak magukhoz Angliába.

Engem ez az egy hét kultúrsokként ért, erről még sokat fogok majd mesélni remélhetőleg, de most maradjunk a Maryon Parkban. Október 23-a napfényes délelőttjén jártuk be minden zugát, és ami érzelmileg a legfontosabb volt, tökéletesen megőrizte az ötven évvel ezelőtti hangulatát. Rögtön a teniszpályán, – amit bárki szabadon és ingyen használhat – ahol gyerekek gyakorolták a különböző ütésfajtákat, és a pattogó labda hangja pontosan olyan volt, mintha a filmből emelték volna át. (Soundtrack) A fű zöldje, a park fölső részéhez vezető lépcsők, a fák formája, minden megmaradt.  Úgy lebegtem ott, mint aki pezsgőt kortyolgat, miközben sétál, és persze kattogtattam erősen. Egyáltalán, nagyon sok fotogén helyen jártunk azon a héten, ezt külön meg kell köszönnöm az égieknek és persze a vendéglátóinknak, akik önzetlenül fuvaroztak minket mindenfelé, hiszen egy fotósnak, ellentétben a festőkkel, folyamatosan mozgásban kell lennie, ha jó képeket akar készíteni. (Más kérdés, hogy el tudja-e kapni őket…)

A forgatás helyszíne 54 év múlva

Soha nem írtam bakancslistát, de eljutottam vágyott helyekre, Párizsba, Jeruzsálembe, Normandiába, Andalúziába és most Londonba, és Londonnak egy külvárosi parkjába, aminek a látványa ötven évvel ezelőtt eldöntött egy csomó dolgot a jövőmről, amiről én akkor nem is tudtam, de jó volt így, jobb, mintha bármely más módon történt volna, azt hiszem.

Kovács Bodor Sándor

Megjelent a Tarjáni Városlakó Magazin 30. számában.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top