Salgótarján 100 (10 x 10 fekete-fehér fotó a városról)
Ezt a települést a történelem igen hányatott sorssal „ajándékozta” meg. A néhány száz fős palóc falu, beszorulva a Tarján patak völgyébe, többször is közel állt a teljes pusztuláshoz. Tűzvészek, árvizek és törökök dúlták vissza-visszatérően. Egyszer el is néptelenedett, aztán új emberek jöttek és elölről kezdtek mindent, mint oly sok helyen a nagyvilágban. A szerény lakosságszám a kevés művelhető termőföldnek volt a következménye. A környező falvakat, úgy, mint Zagyva, Somoskőújfalu, Karancsalja, Mátraszele, Vizslás, mind-mind nagyobb szántók övezték, így lakosságszámuk is jelentősebb volt.
Aztán a 18. század közepén megjelent a barnaszén a Medves-fennsík peremén és egy csapásra megváltozott a világ. Hogy miért pont Tarján és nem egy másik környékbeli település lett a kiválasztott, arra nagyon egyszerű a magyarázat: logisztikailag ide volt legegyszerűbb a kibányászott szenet eljuttatni. Ugyancsak a logisztikának köszönhetően 1867-ben már vasút kötötte össze Pesttel, ami gyorsan tovább épült Losonc felé, ezt a vonalat 1871-ben nyitották meg. Sorra épültnek a gyárak is a völgyben, ezek közül a legjelentősebb a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. volt. A lakosságszám exponenciálisan emelkedett, 1900-ban már több mint 22 ezren(!) éltek és dolgoztak a településen, többségük a Felvidékről, Morvaországból, kisebb részük Németországból érkezett.
Az első világháború végén, 1919 tavaszán cseh csapatok jelentek meg Salgó-Tarján határában és komoly esélye volt a megszállásnak, illetve az ezt követő elcsatolásnak, lásd a trianoni határkijelöléseket. Katonák, munkások és bányászok foglalták vissza a közeli Karancs hegység csúcsait, így állítva meg a külföldi hadsereget. Ez az eseménysor bárhol a világon a nemzeti önbecsülés szerves része lenne, de itt Salgótarjánban ma szégyenfolt, mert a harcok a Tanácsköztársaság idejére estek, ebből következően a szocializmus 40 éve alatt a hatalom egyik fontos legitimációs forrásává vált. (Lásd korábbi cikkünkben!)
A két világháború között tovább nőtt a lakosság létszáma, köszönhetően az ipar fejlődésének. Ugyanakkor a szegénység is érzékelhető az 1922-ben városi rangot kapott településen, komfort nélküli kolóniák, bányászsztrájkok, éhségmenet jellemzik a korszakot.
1945 után a „Munkások városa” új szerepet kap a hatalmat magukhoz ragadó kommunisták forgatókönyvében. 1950-ben a megyeszékhely átkerült Balassagyarmatról Salgótarjánba, ezt aztán az ott élők soha nem tudták megbocsátani, pedig a politikától is fontosabb racionális érvek szóltak a váltás mellett.
A lakosság létszáma a háború utáni 30 ezerről 1980-ra közel 48 ezerre nőtt. 1960-tól az égető lakáshiány csökkentése érdekében nagyon komoly építészeti beruházások kezdődtek a városban. Nyilván ez egy országos program volt, és itt látványosan tetten érhető Salgótarján kiemelt státusza, nem véletlen például a kis Moszkva gúnynév elterjedése. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az ország legtehetségesebb fiatal építészei által megálmodott városközpont a modern építészet egyik szimbólumává vált, akár európai mércével is. Más kérdés, hogy az ötven éve átadott épületek felújítása többségében elmaradt, a beton pedig, mint tudjuk, nagyon csúnyán öregszik, illetve a módszeresen elkövetett vizuális környezetszennyezés mind-mind megtette a maga hatását. Sajnos nem sikerült megőrizni azt az egységes építészeti stílust, amelynek valós értéke mára sokszorosára nőtt volna, akár idegenforgalmi szempontból is.
A városi kultúra fejlődéséről szintén írtam már, ezeket itt olvashatják: Város születik – Salgótarján 100, Tarján beat 1967-1971.
A fejlődésben az első törést a városkörnyéki bányák kimerülése jelentette, ez korán, már a hatvanas évek végére bekövetkezett. A gyárak és üzemek tovább dolgoztak, miután átálltak más fajta energiahordozókra. A rendszerváltás azonban végzetes ütést vitt be a szocialista nagyiparra, ez alól Tarján sem volt kivétel. Az Acélgyárat és az Öblösüveggyárat 1998-ban privatizálták, a vevők nagyon komoly ígéretet tettek a termelési kultúra és a szakember gárda megtartására. Ez különösen az Acélgyár esetében volt fontos, hiszen azon ritka művek közé tartozott, amelyek nyereségesen működtek! Mára mindkét gyár eltűnt a térképről, később csatlakozott hozzájuk a zagyvapálfalvai Síküveggyár is, helyüket elbontott ipari épületek gödrei jelzik az ideérkezőknek.
A város lakosságának korfája radikálisan megváltozott. Míg a hetvenes években főként fiatalok töltötték meg élettel utcáit, tereit, mára leginkább nyugdíjasok róják köreiket a bevásárló központok körül, továbbá az etnikai összetétel is átalakult, ugyanakkor az összlakosság létszáma folyamatosan csökken, jelenleg 33.293 fő.
Bár hét középiskola található a megyeszékhelyen, komoly felsőfokú intézmény egyelőre nem működik a településen, ahogy egész Nógrád megyében sem. Gimnáziumi osztálytalálkozók szomorú végkicsengése, hogy az egykori alma mater meglátogatása után mindenki egy másik városba megy haza.
A hatvanas-hetvenes évek erőn felüli fejlesztése, a politikai hátszél most, úgy tűnik, sokszorosan visszaüt. De vajon ezt érdemelték-e azok, akik itt élték le az életüket, építették ezt a várost, keményen dolgoztak a gyárakban, sokuk szülei, nagyszülei a bányákban, és most kénytelenek végignézni egy számukra egykor volt ragyogó város zuhanását a történelem előtti időkbe.
Négy sorsdöntő fordulópont egy település történetében nagyjából 130 év alatt jó eséllyel elviselhetetlen. Lenne itt egy feladat, tudósoknak, szociológusoknak, hogy valamiféle működő jövőképet vázoljanak föl a hamuszín égre, hátha az itt élők nem süllyednének el a reménytelenség feneketlen bugyraiba.
Utóirat: a fotók a nyolcvanas évek elejétől jelennek meg, igen nagy bakugrásokkal, mert amikor videóval kezdtem foglalkozni egy időre elhanyagoltam a fényképezést. A képeket 10 héten keresztül teszem közzé, így köszöntve a 100 éves várost.
