+ Képzőművészet

Város születik – Salgótarján 100

Salgótarján

„Salgótarján nem született, hanem lett.” –írja Szabó Zoltán a Cifra nyomorúság* című szociográfiájában, 1938-ban.

Keresés a weben

Kovács Bodor Sándor írása a 100 éves város képzőművészeti életéről

Akik a hatvanas évek második felében Salgótarjánban éltek valószínűleg gyakran hallották, olvasták a címként leírt egyszerű mondatot. Én személy szerint Buda László egyik ikonikus fekete-fehér fotóján szembesültem vele és gondolkodtam el azon, mit is jelent valójában ez a két szó egymás ellett.

Salgótarján1.   Buda László: Város születik

 

Tanúja lenni egy nagyszabású kísérletnek, valami új születésének, ami kevés ember számára adatott, adódik meg. Hiszen a XX. század második felére tehető városszületések száma világviszonylatban is elenyésző, a civilizációs fejlődésnek köszönhetően napjainkban is az ókorban és a középkorban kialakult urbe-k formálják a társadalmi fejlődést. Mindannyian ismerjük Salgótarján várossá nyilvánításának dátumát, 1922 január 27-én egy, a barnaszén megtalálásának és az azt követő gyors ipari fejlődésnek köszönhető radikális változás lendítette ki Csipkerózsika álmából a korábban alig százötven lelket számláló palóc falut. A néhány évtized alatt tizenöt ezres lakosságot számláló település várossá válásának stációi jól követhetők a korabeli leírásokból. („Salgótarján nem született, hanem lett.” –írja Szabó Zoltán a Cifra nyomorúság* című szociográfiájában, 1938-ban.) Első gimnáziumának elődjét a Főgimnáziumi Előkészítő Tanfolyamot 1923-ban alapították, a polgárosodás első csírája innen datálható. Akkorra már létezett egy komoly szakmai tudással rendelkező műszaki értelmiségi réteg Tarjánban, a bányák és a gyárak építői, vezetői, de a városi polgárságnak helyben kellett megszületnie, hiszen város polgárság nélkül, polgárság kultúra nélkül és kultúra művészet nélkül nem létezik. (Amúgy, mint tudjuk a nagy magyar városok polgárosodása sem egyszerű fejezet a történelemkönyvekben.)

Salgótarján fejlődésének egyik feltétele volt a művészeti élet, azon belül is a képzőművészeti élet kialakulása és felvirágzása, melynek fontos részét képezte és képzi mind a mai napig a Salgótarjáni Tavaszi Tárlatok sorozata. (De, véleményem szerint fontos számba venni az előzményeket és a következményeket.)

A II. világháború előtt a város képzőművészeti életét három név határozza meg: Bóna Kovács Károly, Bátki József és Fayl Frigyes. Munkásságuk ismert és elismert a városban és a település határain túl is. Bár Dornyay Béla a Madách Gimnázium tudós tanára már a húszas években kezdeményezi egy városi múzeum létrehozását, ahol a fő tevékenység mellett, (jelesül a helytörténeti gyűjtemény létrehozása) méltó módon kiállíthatnák a városban élő művészek alkotásait, ez nem valósul meg. Ugyan Salgótarján 1950-től megyeszékhely**, múzeum csak 1959-ben nyílik, a kor és a hely szellemének megfelelően: munkásmozgalmi.

Salgótarján

2.   Salgótarján az ötvenes évek második felében (A fotó az 1956-ban átadott Állami Áruház tetejéről készült.)

Salgótarján

3.   A Jankovich-kúria az ötvenes évek közepén. (A Dornyay Béla Múzeum gyűjteményéből)

Elhelyezése az egykori Jankovich-kúriában történik, állandó kiállítása mellett nincs lehetőség képzőművészeti tárlatok rendezésére. Ekkorra már nyilvánvaló a feszültség a város társadalmi, gazdasági fejlődése és kulturális helyzete, ha úgy tetszik lemaradása között. „Salgótarjánt az egész megye kulturális életének központjává kell fejleszteni és biztosítani kell ehhez szükséges intézményeket”- fogalmazza meg az MSZMP megyei pártszervezete 1962 októberében. Egy új múzeum és a városi galéria felépítését már ekkor elhatározzák. Végül 1975 és 1980 között Magyar Géza tervei alapján elkészül a Nógrádi Sándor partizánparancsnokról elnevezett múzeum épületegyüttese, benne egy időszakos kiállításokra alkalmas nagy terem (kiállítási csarnok), valamint a földszinten elhelyezett kisgaléria. (Ugyanakkor olyan önálló városi galéria, ahol a helyi művészek alkotásai láthatóak állandó jelleggel, mind a mai napig nem jött létre…)

De ne szaladjunk ennyire előre!

Salgótarján

4.   1967. Formálódik az új városközpont. (Alul a régi vasútállomás épülete.)

A hatvanas évek második felére kialakul a modern városközpont, terveit a kor legjobb építészei készítik, köztük számos fiatal tehetség. 1964 – Karancs Szálló (Jánossy György), 1967 – JAMMK (Szrogh György), 1968 – 13-as lakótömb, Bolyai János Gimnázium, Gagarin Iskola (Magyar Géza), 1969 – Pécskő Áruház (Finta József). (Nem mellesleg a Bolyaiban tanító Czinke Ferenc, szerteágazó művészetszervező tevékenysége mellett, útjára indítja az ország első iskolagalériáját, amely ma is működik Gedeon Hajnalka vezetésével.) Mindeközben a közel negyven ezresre duzzadt település súlyos szakember hiánnyal küzd, így a párt kiadja a jelszót: Ezer értelmiségit Salgótarjánnak!

Salgótarján

5.   Czinke Ferenc, Kovács Béla (Képcsarnok Vállalat) és Lóránt János 1966-ban.

Fiatal, pályakezdő szakemberek költöznek a városba, letelepedésüket önálló lakással segíti a helyi vezetés. A képzőművészek közül a már említett Czinke mellett ekkor érkezik a Lóránt János, Presits Lujza házaspár, (erről bővebben a Tarjáni Városlakó 2008/7. számában) Szatmári Béla, a Lucfalván született Mustó János, és kicsit később a jobb sorsra érdemes Szujó Zoltán. Ez idő tájt, egész pontosan 1954-től már itt tanít Iványi Ödön, kinek szakköreiben a hatvanas- hetvenes években olyan fiatalok bontogatják szárnyaikat, mint Fábián Gyöngyvér, Hibó Tamás, Szabó Tamás és a tragikusan fiatalon elhunyt kivételes tehetségű Hegedűs Morgan.

Salgótarján

6.    Hegedűs Morgan: Esőisten (Hegedűs Morganról bővebben itt: PA03286_palocfold_2004_1-2_163-172)

1965-ben indul az évenként megrendezett Észak-magyarországi Tárlat, két év múlva már az új művelődési központ üvegcsarnokában láthatók a kiállított képek. Hat alkalom után történik a váltás: 1971-ben nyílik az I. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, amely országos merítésű rendezvény, de természetesen a helyi alkotók számára is nyitott.

Salgótarján

7.  A borítón Lóránt János festménye

A hetvenes évek elején indul a szabadtéri szoborkiállítások sorozata, amely kisebb, nagyobb megszakításokkal a kétezres évek elejéig tart, intenzív, pozitív reakciókat kiváltva a városlakókból. Szobrászok a városban, illetve a város környékén is élnek és dolgoznak, az iparművész Erdei Sándor aktív művészi tevékenységet folytat már 1974-től, de ugyanilyen fontos megemlíteni a Somoskőn élő Bobály Attilát, a Somoskőújfaluból induló és oda visszatérő Molnár Pétert és a legfiatalabb Salgóbányán alkotó Szabó Noémit is.

Salgótarján

8.    Szabadtéri szoborkiállítás 1985. (Kovács Bodor Sándor fotói)

A hetvenes évek első felében valóságos képzőművészeti bombaként robban a város és az ország kulturális életébe a salgótarjáni Cigánydombon élő Balázs János festészete. Néhány évvel később ugyaninnen érkezik Oláh Jolán és Balogh Balázs András, illetve egy kicsit később Botos Zoltán is. (Minderről bővebben: https://librarius.hu/2021/03/24/a-regebbi-ciganyelet-sokkal-szebb-volt-a-salgotarjani-ciganydomb-tortenete-1-resz/)

Salgótarján

9.    Balázs János a salgótarjáni Cigánydomb előtt

Bár 1974-ben már nem áll a Jankovich-kúria és még nem kezdődik el az új múzeum építése, a mostani megyei levéltár épületében ideiglenes jelleggel elhelyezett muzeológusok nem tétlenkednek, miközben szervezik a tavaszi tárlatok lebonyolítását, elindítják a salgótarjáni nemzetközi grafikai művésztelepet, az Intersymposion-t, azon nyilvánvaló céllal, hogy meglévő képzőművészeti gyűjteményüket kortárs alkotásokkal gyarapítsák. Az első tíz évben a Furák Teréz Kollégiumban helyezik el az évenként meghívott 8-10 művészt. Az alkotók nyaranta egy hónapot töltenek a városban és ellátás fejében 3 alkotásukat kell a múzeumnak adniuk, amiket egy szakértő zsűri válogat ki. A résztvevők között mindig akad tarjáni, illetve Nógrád megyei illetőségű. A nemzetköziséget bolgár, csehszlovák, jugoszláv, kelet-német, lengyel román és szovjet művészek jelenléte biztosítja. Az 1985-ben Mátraalmásra költöző és akkor végleges helyszínnek gondolt művésztelepen fokozatosan jelennek meg a nyugati országok képviselői, finnek, hollandok, de dolgozik angol, skót és olasz alkotó is a festői környezetben felépített táborban. A rendszerváltás okozta veszteségeink számosak, ennek a telepnek az 1991-ben történő megszűnése is közéjük tartozik.

Salgótarján

10.  Egy oldal a 17. Salgótarjáni Grafikai Művésztelep katalógusából

(Nem mellékes körülmény, hogy1977-ben kerül Nógrád megyébe Mihályfi Ödön több mint 700 darabból álló unikális gyűjteménye, amely a XX. század első felében élt legjobb magyar művészek munkáiból áll, benne a korai avantgárd számos alkotása. Ma, állandó jelleggel a Dornyay Múzeum klimatizált kiállítóterében láthatóak.)

Salgótarján

11.  A Nógrádi Sándor Múzeum épülete 1981-ben (tervező: Magyar Géza)

1981-ben a 11. Tavaszi Tárlat már az új múzeum kiállítótermében várja művészetbarát közönségét, a rendezvény jó ideje valós társadalmi eseménnyé vált a város életében. (Ez az a kiállítás, aminek országos híréhez hozzájárul egy rendkívüli esemény is: a kiállítási képek közül egy, a katalógusban is szereplő Földi Péter festményt (Előre magyarok!) az intézmény akkori vezetője levetet a falról. A hír bekerül a Magyar Televízió népszerű kulturális magazinjába, a Stúdió’81-be is. Szerencsére Földi átütő erejű tehetségének nem árt meg az incidens, a napjainkig harminchárom alkalommal megrendezett tárlaton összesen négyszer(!) nyeri el a nagydíjat.

Salgótarján

12.  Földi Péter: Előre, magyarok!

Ennél kisebb visszhangot ver 1985-ben Hibó Tamás Magyarok című grafikájának eltávolítása a tárlatról, amit személyesen a megye első embere kezdeményez. Földivel ellentétben Hibót igencsak megviseli ez a gesztus. (Hibó Tamásról bővebben itt: https://docplayer.hu/946581-Kozeletrol-es-kulturarol-salgotarjanban-2007-4-ara-400-ft.html)

Salgótarján

13.  Hibó Tamás: Magyarok

Hogy a hatalom képviselői mennyire hittek a képzőművészetben, annak propagandisztikus hatásában, mekkora legitimációt reméltek a támogatásért cserében, és szerepet játszott-e a kialakult mechanizmusban egyes tagjainak bűntudata (főként ’56 után), az majd egy másik írás témája lesz.

Bár a politika 1990 előtt direkt vagy indirekt formában a jelen volt a mindenkori tárlatok rendezése során, (elég megnézni a korabeli katalógusokban feltüntetett zsűrik névsorát) a kiállításra beválogatott képek közé rendre bekerültek a legtehetségesebb fiatal magyar képzőművészek alkotásai és ezek mindig friss levegőt, új szellemiséget hoztak a városba. Jó példa erre El Kazovszkij munkássága, aki a nyolcvanas években az úgynevezett ellenkultúra meghatározó alakja volt, ennek ellenére 1983 és 90 között hat alkalommal kapott díjat Tarjánban, a Tavaszi Tárlatokon és a Rajzbiennálékon.

Salgótarján

14.  El Kazovszij festménye

(És akkor még nem beszéltem az állami mecenatúra áldásos tevékenységéről, ami sok tehetséges művésznek jelentett jobb, rosszabb megélhetést. Természetesen a létező szocializmus rendszerén belül Salgótarjánban is érvényesült a 3T besorolás, voltak támogatott és tűrt művészek, de ennek a témának a feldolgozása azon történészek feladata, akik hivatalból kutatják a III/III-as dossziékat.)

Salgótarján

15. A Rajzbiennálé logója

Felsőbb körökben már 1975-ben megfogalmazódott az igény, hogy mivel egyedi rajz gyűjtésével lényegében egyetlen magyarországi múzeum sem foglalkozik, ezt a feladatot kapja meg az újonnan épülő salgótarjáni múzeum. Így került sor 1982-től az Országos Rajzbiennálé megrendezésére, ahol a legjobb kortárs művészek, köztük számos tarjáni illetve Tarjánhoz köthető alkotók jelentek meg egyedi munkáikkal. Innen, illetve a Tavaszi Tárlatoktól indul Gelencsér János pályája, de a tarjáni fiatalok között találjuk Kalocsai Enikő, Lóránt Lujza, Fürjesi Csaba, Losonczy Ildikó, Tomka István, M. Kiss György, Orbán György János, Földi Gergely, Kele Szabó Ágnes, Birkás Babett, Tar Róbert, Bakos Ferenc, Bakos Tamara, Prakfalvi Anna és a már említett Gedeon Hajnalka nevét is.

Salgótarján

16.  Gelencsér János: Meseerdő

Összegezve, a hatvanas években induló és a nyolcvanas években kicsúcsosodó salgótarjáni képzőművészeti élet, benne a Tavaszi Tárlat, az Intersymposion és a Rajzbiennálé*** kiállítás-sorozatával, valamint az itt élt és még élő alkotók esetenként korszakos munkásságával, meghatározó szerepet töltött és tölt be Salgótarján még be nem fejezett polgárosodása tekintetében.


* https://mek.oszk.hu/05200/05259/05259.htm#23

**Nyílván politikai döntés nyomán, de ha megnézzük a megyében élők létszámának eloszlását és az ipari fejlődés alakulását, nem igen dönthettek másként.

*** Az írásban tárgyalt képzőművészeti rendezvényekből mára a kétévenkénti Tavaszi Tárlat és a háromévenként megrendezésre kerülő Országos Rajztriennálé maradt meg a nehéz gazdasági helyzetbe került városban.

A Földi Péterrel készült interjú itt olvasható: https://librarius.hu/2020/11/14/foldi-peter-a-muveszet-megertesehez-legalabb-annyi-alazat-kell-mint-a-teremtesehez/ , a Lóránt János Demeterrel készült pedig itt: Tarjáni Városlakó Magazin 2008/1.

(Jelen dolgozat írása közben szorgalmasan forgattam a mindenkori kiállítási katalógusokat és a salgótarjáni múzeum évkönyveit. Ezért most külön köszönetet szeretnék mondani a Dornyay Béla Múzeum munkatársainak.)

 Kovács Bodor Sándor portréfilmjei salgótarjáni művészekről:

Üzenetek madárnyelven – Földi Péter (1989)
„Hitem a művészet” – Czinke Ferenc (1990)
Befejezetlen kép – Hegedűs Morgan (1991)
Kisvárosi Gulliver – Hibó Tamás (1992)
A fények festője – Iványi Ödön (1993)
(Eredeti megjelenés: Tarjáni Városlakó Magazin 17.

A folyóirat számai itt olvashatók)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top