+ Irodalom

A régebbi cigányélet sokkal szebb volt – a salgótarjáni Cigánydomb története – 1. rész

Balázs János Fortepan Vizsnyiczai Erzsébet felvétele

Kovács Bodor Sándor háromrészes dokumentumfilmje* alapján

A filmben elhangzó visszaemlékezések egyik érdekessége a hajdani teleplakók puritán, de érzelmileg kifejező nyelve. (Olyan ez, mint a jó blues zene, egyszerű, de ha nem belülről jön, akkor hiteltelen.) A korai közösségi élmény felidézésével egy ideális világ jelenik meg az emlékeikben, ami láthatóan meghatározta a személyiségüket. A biztos munka, valamint a kor szociálpolitikája által táplált remény elhitette velük, hogy van kitörési lehetőség a nyomorból, és a gyerekeik majd egy jobb világban fognak felnőni. Ugyanakkor ebben a mikroklímában számos művész élt, illetve jónéhányan innen indulva jutottak el országos, vagy akár nemzetközi hírnévig. Mára megállapítható, hogy a házakkal és a putrikkal együtt eltűnt az a kultúra is, ami a hatvanas-hetvenes években jellemezte a részben zárt közösségben élő cigányságot Salgótarjánban.

Az első salgótarjáni cigány közösség kialakulása a XIX. század elején kezdődött a község szélén található Pécskő-dombon, hogy aztán egészen 1975-ig, a telep végleges fölszámolásáig létezzen ez a különleges életforma. 

1. Előkép

Az idők távlatából legendák övezte salgótarjáni Cigánydombnak ma már nyomát is hiába keresnénk.

A II. világháború által polgári fejlődésében derékba tört város új pozíciót vívott ki magának az új hatalomnál. Nem kis szerepe volt ebben a még kiaknázható szénvagyonnak, az ország energiaínségének, és annak a szerepnek, amit ez az iparmedence játszott a honi munkásmozgalom történetében. De volt az immár megyeszékhellyé lett településnek egy szépséghibája: az a bizonyos Pécskő-dombi cigánytelep a város szívében.

A Cigánydomb a hetvenes évek elején fotó Herbst Rudolf

A legendák szerint az 1800-as évek elején érkeztek az első roma családok Tarjánba, egy zenét kedvelő úr hívására, aki letelepedési engedélyt adott tíz, zenész roma családnak a Pécskő út végi birtokán a Csurgó-patak mentén. Az első telepeseket rommungrónak nevezték a később érkezettek. Életmódjukban, viselkedési szokásaikban a borravalós, a szokásosnál nagyobb jövedelemmel rendelkező szakmákhoz tartozók életvitelét igyekeztek követni.

A szaporodó jövevények a patak mindkét oldalát, és a Pécskő domb alját is benépesítették már, amikor, mintegy második hullámban, elkezdődött a helységhez közeli és távoli falukból – Endrefalváról, Ipolytarnócról, Karancslapujtőről, Litkéről, Sóshartyánból – a könnyebb városi életre vágyók betelepedése. Engedély nélkül, mindenféle szedett-vedett anyagot felhasználva kunyhók, putrik nőttek ki a földből, közel a zenészek épületeihez, de attól elkülönülve. Az újak agresszívak voltak, sokszor megzavarták a köznyugalmat. Ők lettek az úgynevezett hegyi cigányok. A régebbieket patakiak-ként emlegették.

Bármennyire is hihetetlen, a két csoport fiataljai között, az eltérő kulturális szint ellenére szerelmek szövődtek, házasságok köttettek. Lassan-lassan kiformálódott a két csoport utódaiból a Pécskő úti egységes cigánytelep.

Az 50-es évek első felében lókupeckodásból, kártyavetésből, jóslásból, koldulásból élők közül több család kiszivárog a Pécskő út végi erdőbe, és az úgynevezett Kavicsosban telepszik le, ahol sátraikat hátrahagyva, vándorló életmódjukat feladva próbálnak maguk tákolta kunyhóikban új élettérre találni.

1947 és 1956 között érkezik a dombra az utolsó nemzedék. Lakókocsikkal, lakóbusszal jönnek, német cigányoknak nevezik magukat. Mutatványosok, akik hamar felhagynak eredeti foglalkozásukkal, hogy vándorköszörűsként és muzsikusként folytassák tovább életüket.

Nógrádban 1891-től, Salgótarjánban 1892-től folyamatosan foglalkoznak a rendeletek az úgynevezett cigánykérdéssel. A letelepedést, vándorlást tiltó rendelkezések ellenére a romák száma folyamatosan nő. A Pécskő-dombon gomba módra szaporodnak az építmények, mígnem elérkezik a második világháborút megelőző időszak. Az üldözések és a deportálás elől sokan elbujdosnak. A haláltáborokba hurcoltaknak és a más vidéken menedéket keresőknek csak töredéke érkezik vissza a világégés multával.

Helyükre újak jönnek, hiszen kell a munkáskéz, a segédmunkásokra szükség van a bányákban, a gyárakban, az építőiparban. A már akkor is rosszul fizetett munkaerőtől senki sem kérdezi az iskolai végzettséget.

A város vezetését már az 1950-es végétől foglalkoztatja a „cigány-hegy” felszámolásának gondolata, hiszen túl közel vannak a városközponthoz, jelenlétük disszonáns a feltörekvő település mindennapjaival. 1961-ben az MSZMP Politikai Bizottságának határozatával felvértezett vezetők elkezdik a cigánytelepek felszámolását. 1961 és 1966 között 60 család költözhet új helyre, ami nem minden esetben jelent új lakást, de mindenképpen jobbat az eddiginél. Végre elhagyhatják a telepet, a burkolatlan, sáros ösvények által összekötött viskókat, a zsúfoltságot, a nyomort, a bűzt, a lármát. 1967-re mindössze 60-80 putri virít már csak a dombon. Körülöttük kibontakoztak az új város körvonalai, emeletes házak, kertvárosi negyed keríti be az elköltözni nem akarókat, a sebtében, új lakás reményében a semmiből előkerült betelepülőket. Mert egy kiürített putriba olykor három család is betelepült, ezért végső megoldásként a kiköltöztetők azonnal eltörlik a föld színéről a tákolmányt, amint az utolsó ember is elhagyja az építményt.

A városközpont az 1960-as évek végén A Cigánydomb külön színezve.

Berendezéseik hiányosak, lakóik gyalulatlan faágyakban, priccseken alszanak, és nyitott tűzhelyen, összeütött sparhelten, csikós masinán főznek. Tegyük hozzá, a telepen élők harminc százaléka egyetlen helyiségből álló, lakásnak nevezett tákolmányban tengeti az életét. A lakónépesség sűrűsége elviselhetetlen, az emberek többnyire az erdőben vagy éppen az utcán végzik el kis és nagy dolgukat. A szemetet sem viszik túl messzire.

A város csak 1963-ban épít valamennyire elfogadható közös WC-t a hegyen. Szerencsére ivóvíz jön a közkutakból, de a szennyvizet a ház elé kell löttyinteni.

A telepről mégsem kerülnek tömegével állami gondozásba a gyerekek, az öregekről halálukig jól-rosszul, de gondoskodnak a fiatalabbak, és nem dugják őket szociális otthonba.

És a Cigánydombon virágok teremnek. Itt él Balázs János, aki 63 éves(!) korában kezd hozzá monumentális, mágikus festményeihez, írja lenyűgöző verseit és visszaemlékezését. Mellette számos országos hírű zenész, költő és festő születik a hegyen, hogy 1975 után már csak emlékezzenek a múltra, a szülő- és lakóhelyre, a Pécskő-dombra, ami egykor Salgótarján város szívében volt.

Bedegi Győző, Tolerancia-díjas újságíró

2.  Gyermekkor, család

Csonka Jenő

Az édesanyám nógrádmegyeri születésű volt, édesapám karancssági. Húsz éves volt apám, tizenhét anyám, amikor Salgótarjánba kerültek. Ők már Megyerben megesküdtek és itt vettek a Pécskő utcában maguknak egy kis lakást, igaz, hogy az annak idején csak egy szobából állt. Majd aztán az apám, aki kőművesként dolgozott, toldott hozzá, így lett belőle 1 szoba, konyha, spájz. Mi gyerekek Salgótarjánban születtünk, egytől egyig. A bátyám, az most volna 77 éves, de ő szegény odaveszett a fronton. Bevitték fiatalon katonának, oszt’ egyetlen egyszer volt itthon, ő többet nem jött. Ennek a betegei lettek aztán később a szüleim, mert, nagyon szerették őt.

Kezdtem ’49-ben dolgozni, fiatalon, mert csak hat osztályt jártam. Ki kellett, hogy maradjak az iskolából, mert apám lebetegedett, más munkáskéz nem volt, én lettem a családfenntartó. Közben már jártam sportolni is, mert bokszoltam 17 évet.

Fönn a hegyen nagyon jó volt, zenész népek laktak. Ott örökösen szólt az ének, a zene, az egy kimondott különlegesség volt. Mi lent a „Patakban” laktunk. Mi lent laktunk, a többiek fent a hegyen. De a barátság az tökéletes volt. Szerettük egymást. Én nagyon keveset járogathattam fel a hegyre, mert fiatalon dolgoztam, és utána délután menni kellett edzésre. De ettől eltekintve nekem nagyon sok barátom, rokonom volt a felső részről. Gitároztak, énekeltek, nem volt cirkusz, nem volt verekedés, nem bántotta senki a másikat. Ott öröm volt élni énnekem. És most is azt mondom, hogy az életem sokkal jobb volt fiatalabb koromban, hiába, hogy szegényebbek voltunk, mert tényleg egy normális ruha, vagy cipő nem volt az emberen. Nekem akkor jobb volt, mert összetartók voltunk, örültünk, hogy reggel felébredtünk, oszt’ megláttuk egymást.

 

Varga Attiláné

Vecseklőben, Csehszlovákiában születtem, ’47-ben jöttünk ide lakni, a Cigányhegyre. Édesanyám odavalósi volt Cseszkóba, apu is a Felvidékre valahova, csak már annak a nevét én megmondani nem tudom. Úgyhogy apuék családja jött ide előbb, utána jött össze édesanyámmal, aki meg a nővére után jött Salgótarjánba. Cipész volt az apám máskülönben, az volt neki a foglalkozása. A háborúban, a fronton hírvivő volt, és ott megsérült.  Beleesett egy nagy gödörbe, motorbiciklivel mentek, eltört a gerince neki, megnyomorodott. Én ezt onnan tudom, hogy mindig mesélte nekünk, amikor kicsik voltunk. De cipészként így is dolgozott, éjjel-nappal.

Balázs János bácsi mindig nálunk volt, apunál, mert ők lelki barátok, meg távoli rokonok is voltak. Nekem csak ez a gyerekkorom volt, mert aztán apu meghalt, mi gyerekek, pedig bekerültünk az intézetbe. Négyen voltunk testvérek. Édesanyám a bányánál dolgozott, Nagybátonyba járt három műszakba, úgyhogy egyszer, mire hazajött a munkából, már elvittek minket. Azt mondták neki, hogy azért, mert nem jártunk rendesen iskolába. De hát akkor még csak a bátyám járt iskolába!

Olyan kis megalázkodók voltunk az intézetben, elbújtunk egy sarokba, mind a négyen. Így nevelkedtünk fel. Én Heves megyében, a bátyám Szent Andráson, a húgom Debrecenben, az öcsém a Józsi – aki költő, író – Egerben. A Szepesi Józsi, az is az én testvérem.

És aztán mindegyikből ember lett. Én 16 éves voltam, mikor hazakerültem, apu már akkor réges- rég a föld alatt volt. Anyu dolgozott, én is mentem vele dolgozni a szénosztályozóra, már akkor itt Salgótarjánban. Hát itt nagyon lebetegedtem, elment a hajam is, úgyhogy többet nem engedtek dolgozni, se a bátyám, se az édesanyám. Ezután két évvel férjhez mentem. Balázs János bácsival tartottuk a kapcsolatot végestelen végig, amióta csak apu meghalt. Mindenben segített minket, amiben csak tudott. Utána anyuék elköltöztek a nagyállomásra, én meg ott maradtam a hegyen, abban a házban, amit az édesapám a két kezével épített annak idején. Mert azt a házat nem adtam volna a világ minden kincséért sem, pedig akkora volt, mint ez a konyha most. Én ott szültem mind a három gyerekemet.

A tarjáni Cigánydomb az 1950-es évek végén fotó László Mária hagyatéka

Bangó Kálmánné

A nagymamám is ott született a Cigánydombon, mi ugyanabban a házban laktunk, nyolcan gyerekek, meg a szüleink. Rengeteg sokat játszottunk. Mindenfélét összeszedtünk, cserepeket, edényeket, amik már nem kellettek a házba, és mentünk ki az erdőbe. Ott játszottunk apást-anyást, főztünk, otthonról elloptunk krumplit, zsírt, mert minden be volt vételezve, mindig volt ennivaló. Vittük és főzögettünk. Jöttek a többi gyerekek, nagyon sokáig el tudtunk játszani a hegyen. Minden este kimentünk a „Villanyfához”, mindenkinek volt valamilyen hangszere, azt kivitték és akkor nagyon jól szórakoztak ott. Ott tanultam meg táncolni. Reggelig elvoltunk így. Hát anyám az otthon volt, minket nevelt. Apám patkolókovács volt, ő a gyárban dolgozott. Így éltünk, dolgoztunk sokat. Tíz éves korunkban már mentünk a haldára szenet szedni, azt eladtuk, vagy vittünk hazára.    

*Cigánydomb I-III. dokumentumfilm

(Az első salgótarjáni cigány közösség kialakulása és felbomlása – 1998-99)

1 hozzászólás

1 hozzászólás

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top