+ Interjú

Solymosi Bálint: Amit a szövegfolyam megkíván, az legyen ott a papíron

solymosi bálint

A mai magyar irodalom egyik leginkább autonóm alkotója Solymosi Bálint, aki a Müpa Literárium sorozatának vendége lesz decemberben.

Keresés a weben

A mai magyar irodalom egyik leginkább autonóm alkotója Solymosi Bálint. Akár prózát, akár verset ír, hangvétele egyedi, nem hasonlít senki másra. Nem olvasható és nem érthető könnyen. 2009-ben József Attila díjat kapott, de az olvasók és a kortársak tudatába csak lassan szivárog be. Egyik kritikusa „a magyar irodalom láthatatlan óriásának” nevezte. Az idén 63 esztendős alkotó a Müpa Literárium sorozatának vendége lesz december 12-én. Az irodalmi koncert előtt beszélgettünk vele. Megkérdeztük az est műsorvezetőjét, Jánossy Lajost is, mitől nagy író Solymosi?

Mikor gondoltál rá, hogy író leszel? Mikor kezdtél el szövegeket alkotni?

– Kora gyerekkoromban. Ez a szövegeimben is fellelhető. A faluban, ahol felnőttem, Szelevényben volt egy atya, aki bibliaismeretet tanított kisgyerekeknek. Meglepő, de a 60-as-70-es években valamiképpen ez megengedett volt. Följártunk hozzá a plébániára, volt ott neki egy csodálatos Remington írógépe. Én már 9-10 éves koromban verseltem. Szerelmes verseket írtam egyrészt, másrészt képregényt írtunk a barátaimmal. Párhuzamosan jött a képalkotás, tehát a rajz, és az, hogy kísérőként mondatokat, szövegeket írjak le. Szóval ide tehető a kezdet, a korai 8-10 éves korra. A minták az indiánregények, a képregények és Verne Gyula alkotásai voltak. Valami miatt mondatokat kellett írnom. Ráadásul ez a katolikus pap a gyerekeknek hittanóra után Beatlest mutatott.

Aztán mégsem a mondatok, hanem a rajz felé indultál el.

– Igen, a rajz volt valahogy az erősebb, talán azért, mert nagyon a kezemre állt. Elképesztően gyorsan megtanultam rendkívül jó technikákat és szinte magamtól. Akár fát kellett rajzolnom, akár kutat, akár Petőfi Sándor portréját, minden nagyon könnyen ment, és nyilvánvaló volt, hogy ha ez a kezemben van, akkor ezt ápolni érdemes. Ráadásul sikere is volt. A gyerekek és a tanárok körében is.

– Érdekes, ahogy mondod, hogy nagyon kezedre állt és könnyen jött. A szövegalkotás nem tudom mennyire áll a kezedre, de nem könnyen írsz, nagyon megdolgozottak a szövegeid.

– Igen, azt tanulni kellett. Állandóan voltak mondatok, és aztán ezeket a mondatokat össze kellett fűznöm. Egyébként meg a rajzolás is megmaradt, ami egy kultikus könyvnek köszönhető: Arany János balladáinak Zichy Mihály illusztrációival. Ez egy csodálatos könyv, 10 éves koromban került a kezembe a magyar tanárnőm adta oda. Azt gondoltam, hogy én ezt a kettőt egymagam is meg tudom csinálni, és akkor Arany János balladáin elkezdtem edzeni. Ez persze nagyon nagy önbizalomra vall, de ez volt a mérce. És hát ezt szakszerűen folytattam, mármint hogy ezen edzettem a tollamat. Jóval később, mikor ezek a gyerekkori ténykedések és fantáziák elmúltak, és konkrétan találkoztam azzal, hogy hogyan kellene a saját verselést és prózát kialakítani, akkor már nehézségbe ütköztem. Talán szorongtam attól, hogy mit tudok megcsinálni és ezt a szorongást állandóan föl kellett oldani úgy, hogy könnyebb verseléssel könnyebben olvasható verset és prózát írtam.

– Az írók, költők jórésze aztán erre is orientálódik. Bölcsészkart végez, vagy Tanárképzőt, de végül is te nem kerested a felsőoktatást. Miért?

– Nem kerestem, mert továbbra is élt bennem a vágy, hogy egy nagyobb teret, szó szerint teret kívánó munkákba kezdjek. Ilyen volt az építészet. Ezért is mentem építészeti szakközépiskolába, mert nagyon nagy becsvágyam volt: olyan épületeket létrehozni, amelyek nem voltak még. Aztán inkább a képzőművészet felé mentem az építészettől, ott is inkább a koncept art felé, de nagyon komoly táblaképfestészeti kurzusokat is vettem. Ez erősebb, kitartóbb igény volt a szellememnek, mintsem hogy szakszerűen irodalommal foglalkozzak.

–   Az első ilyen kiadványban, füzetben, amit csináltál, abban is szövegek voltak meg képek…

– …montázsok.

–  „Tartalom és fóka.”

– Tartalom és fóka, ez vicc volt. Montázsokat továbbra is készítettem egy jó ideig, továbbra is tartani akartam a képzőművészetet, de az már nem adatott, hogy olajképeket is csináljak. Úgy gondoltam, hogy az írást egyedül is meg tudom tanulni. Egyszerűen olvasni kell, ez nekem éppen elégségesnek tűnt. Másfelől akkoriban az intézmények felé nem volt túl nagy bizalmam. Nem szívesen vettem volna részt a felsőoktatásban, holott voltak remek tanárok, de élt egy elemi ellenkezés bennem az intézmények rendszere iránt.

– Ez viszont egzisztenciális nehézségekhez vezethet. Te is elég sokat küszködtél, hogy mi az, amiből meg tudsz élni.

– Ha nehezen fogad el az ember intézményeket, hivatalos helyeket, akkor nehezen fogad el munkahelyeket is. De volt ennek a korszaknak egy sajátos lehetősége, hogy olyan munkahelyeken töltse az ember az idejét, ahol olvashat, vagy írhat. Ilyen volt az újságkihordás, meg ilyen volt az éjjeliőri állás a hangszergyárban. Aztán arra gondoltam, hasznosítom a készségeimet, nyitok a művészetek felé, így aztán egy időben újságíróként dolgoztam.

Az még viszonylag a legközelebb áll az irodalomhoz.

– Akkor azt a bátorságot vettem, hogy szinte tiszta átjárás lehet az újságírás és az írás között. Ma már nem vagyok ebben biztos, de nyilván akkor magamat biztattam ezzel. Főleg azért is, mert nem annyira politikai, mint inkább kulturális újságírással foglalkoztam.

Ha festő lettél volna, akkor valószínűleg te festetted volna a legtöbb önarcképet. Az írásaidban legtöbbször a saját életedet dolgozod fel. Hogyan lesz ebből irodalmi téma? Küzdelmes életed volt, voltak nehéz szakaszok. Ez besegít az írónak, vagy ezek független dolgok?

– A műfajnak, amit művelek, van egy folyamata. Nagyon érdekes, mármint a régi időkre visszaemlékezve, hogy én egy szürreálisabb világot láttam és ennek megfelelően is jöttek a szövegek. Akár a próza, akár a vers nyelvi anyaga, és a megdolgozás során előfordult, hogy elkezdtem visszaírni, tehát azonosítani ezeket az élményeimet, az életanyagomat. És ezekhez tudtam hozzányúlni, ezekhez az azonosításokhoz, ezeknek az élményeknek a konkretizálásához az én élettörténetem volt a legközelebb.

– Mennyire ragaszkodsz ahhoz, amire emlékszel, vagy ahhoz, ami volt?

– Egyáltalán nem! Amint az előbb említettem, ezek azonosítási kísérletek egyúttal. Tehát nem az van, hogy a saját életanyagomat akarom megdolgozni, (persze érteni is akarom mindenféleképpen, és tisztázni), hanem fordítva, hogy van egy élettapasztalat, egy eszmélkedés, észlelések és érzékelések folyamatossága, amelyek belsők és külsők egyszerre, és utána jön rá az ember, hogy ezt vissza lehet vezetni. Eredendően van egyfajta élettapasztalat, és eredendően van az a tapasztalat, amikor valamit megjegyeztél, leírtál. És ennek a kettőnek a feszültsége például írás közben is nagyon érdekes, izgalmas dolog! Én nem vagyok fantáziáló típus, sem az életben, sem az irodalomban, de nyilvánvalóan vannak olyan erős látások, amelyek írás közben derülnek ki, de aztán egyikhez sem kell ragaszkodni. Sem a tényekhez, sem ahhoz, hogy ez referencia is legyen.

– A szövegnek megvan a maga igazsága, meg a maga dinamikája.

– Így van. Vannak nagy mondások, például hogy a regény mindig okosabb, mint a szerző, de ez egy másik vonal. Ezekből az összetevőkből sokkal igazabb dolgok derülnek ki. Ez egy észlelési meg mérnöki munka, hogy amit a szövegfolyam kíván, az legyen majd ott a papíron.

– És akkor vissza is értünk az építészethez.

– Igen, ezek aztán tényleg mérnöki munkák. Hogy hogyan legyen meg a szűrtsége a szövegnek. Vannak jegyzeteim előkészítve, nemrég jelent meg A Rózsafűzér királynője, egy komplett kis verseskönyv. Előtte a Vakrepülés című regény és most ennek folytatásán dolgozom A lekötelezett a munkacíme. A rendszerváltozás hátterével zajló szerelmi, baráti viszonyoknak a megmutatása. De elkezdtem írni egy újabb versciklust is, Felderítés és Szuverén alcímmel, és ennek a versciklusnak az első darabjai éppen a decemberi Tiszatájban jelentek meg, amely a Zsoltárokkal foglalkozik, oda küldtem el az első darabokat.

Jánossy Lajos: Önéletrajzi alapregények

(Solymosi Bálint íróról)

Ha egy dolgot kell megnevezni, akkor a sokat emlegetett és mindenféle szociológiai munkákban is egykori „magyar vidék”-et mondanám. Azon belül is inkább a nincstelen rétegeknek a világához nagyon egyedi módon tud hozzáférni. Borbély Szilárdnak a Nincstelenekjét szokták kiemelni mostanában az írói figyelem kapcsán, de én azt hiszem, hogy Bálintnak mind az Életjáradék, mind pedig a legutóbbi Vakrepülés című szövege egészen különleges erővel kutatják fel ennek a világnak az alakjait. Olyan nagy erejű epikával, ami ráadásul nem egy outsider, hanem abból a világból kilépni akaró figurának a szemével látja egyszerre kívülről és belülről ezeket a szereplőket a 60-as 70-es 80-as évekig menően. Első könyve, A műnéger az a gyerekkorához közeli időszak volt, tehát az a 60-as 70-es évek. Sokat emlegetik most ezt az outfikció műfaji kategóriát, kicsit értem is, meg kicsit fából vaskarika is. Azért most mégis odavetem, pedig valójában inkább azt mondanám, hogy önéletrajzi alapregényekről van szó. Persze ha végigvesszük Bálintnak az életrajzát, néhány ponton azonosítható, de mindenképpen nyomon követhető ez a fajta epikai történetvonal, de nem lennénk nyilván igazságosak, hogy ha csak ezt mondanánk.

Mert azért szúrjuk oda, hogy Solymosi Bálint legelső kötete A műnéger volt, és már abban is erősen látszott, hogy az éppen aktuális trendektől eltérően inkább olyan szerzőkhöz ragaszkodik, és azoknak az útját próbálja járni, mint Marno János vagy a Tandori, és ők bevallott mesterei voltak. A tőlük eredő szemléletet úgy tudta sajátjáévá tenni, hogy ebből nagyon érdekes formációk, nagyon érdekes versalakzatok és lírai észjárás jött ki. Ő egy ilyen gerilla mozgalomnak a tagja, aki sosem igazán kerül nagyon hivatalos helyzetekbe, vagy nem lesz kiemelve nagyon.

De most jött el valamilyen módon egyébként végre érdemlegesen az ideje, amikor érdemes figyelni rá. A fiatalabbak körében úgy tudom, van egy erős érdeklődés, mind a prózája, mind a versei iránt. Hívják ide-oda, mindenféle generáció, tőle távol eső társaságok. A Vakrepülésnek pedig mérhetően jelentős sikere volt, ami a recepcióban is megjelent. Legalább 8-10 kritika jelent meg azokon a fórumokon, amelyek rangosnak mondhatók.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top